Úgy tekintek vissza a vízilabdás első életemre, mintha egy másik életem lett volna. Annyira messzi, annyira más világ – vagy legalábbis annyira más volt a fókuszban –, és annyira más voltam én is.
A mai testépítő srácok 25, 30, akár 40 kiló felesleges súlyt cipelnek magukon, és szenvednek. Milyen élet ez? Ez szörnyű, ember. Ez tudatlanság.
A testépítés elvesztette az irányt és a vonzerejét a szélesebb közönség számára. Már nem úgy mutatják be, mint régen. Ezt azok a tinédzser sportolók is megerősítik, akikkel az utazásaim során találkozom. Újra kell gondolnunk az egészet, mielőtt a sport teljesen összeomlik. De tartsuk életben a reményt azzal, hogy meghozzuk a szükséges változtatásokat a sportág megmentéséhez. Ez már nem szemet gyönyörködtető – és amikor azt mondom, ‘szem’, akkor a nagyközönség szeméről beszélek. Az tette vonzóvá a testépítést, hogy mindenki – az irodai dolgozótól az ügyvéden át – úgy akart kinézni, mint egy testépítő. Így szerettem bele én is. Láttam Arnoldot, Larry Scottot, Frank Zane-t – az maga volt a szépség.
A legnehezebb dolog a teniszben elfelejteni a kettős hibát vagy az elpuskázott lehetőségeket – a legtöbb játékosnak ez nem megy. Csak a legjobbak képesek teljesen elengedni ezeket, és valóban a következő lehetőségre koncentrálni.
Imádom a győzelmet, elviselem a vereséget, de legfőképpen játszani szeretek.
A tenisz egy pszichológiai sport, tiszta fej kell hozzá. Ezért hagytam abba.
Az 1991-es különleges szezon volt, a harmadik bajnoki címemet nyertem, ráadásul ugyanazzal a csapattal. De nem számít, mit ér el bárki – legyek az én vagy egy fiatalabb pilóta -, senki sem veheti el mindazt, amit Fangio ért el annak idején. Ő alapozta meg a bajnoki címeket, a rekordokat és ő fektette le, hogyan kell úriember módjára versenyezni. Csak annyit mondhatok: mindent megteszek, hogy amennyire csak lehet, a nyomába érjek.
Vannak dolgok a motorsportban, amikre nem lehet számítani. Nem változtathatsz rajta. Ezeket látva, tudom, hogy fantasztikus karriert futottam be, amiért hálás vagyok a sorsnak.
Tudtam, hogy egy atléta csak nyugodtan, lazán és kiegyensúlyozottan zúzhatja be a korábbi csúcsidőket. Ha az ember olyan nagyra törő célokkal indul neki bármelyik versenynek, hogy – mondjuk – most majd megdönti a világcsúcsot, csak fölösleges tehet vesz magára. Stresszelni fog, azzal pedig csak megnehezíti a futást.
Míg az átlagos srácok idegesen, reszketve érkeznek az olimpiára vagy a világbajnokságra, az igazi nagy sztárok, mint Michael Johnson vagy Maurice Greene, ettől a nyomástól és stressztől lázba jönnek. Testileg és lelkileg is magasabb szinten élik meg a versenyt. És a Nagy Pillanatban hegyeket képesek megmozgatni a teljesítményükkel.
A szurkolók mindig is az őszinteséget értékelték. Nem a csillogó technikát keresték, hanem azokat, akik megszakadtak a pályán a csapatért.
Mások több pénzt kerestek nálam a futballban, de senki sem élvezte annyira, mint én.
Ha vadásznak rád, akkor valamit jól csinálsz! Egészen elégedett vagyok, jól érzem magam ebben a helyzetben. Próbálok nem sokat gondolkodni ezen, mert a legjobb módszer arra, hogy ne vadásszanak le, ha versenyeket nyersz.
– mondta a 2025-ös Miami nagydíj előtt arról, hogy milyen érzés a bajnoki tabella élén állni
Súlyzózni nem szerettem, egyrészt féltettem a csuklómat, másrészt lemerevedtek a vállaim. Alkat kérdése: van olyan csapattársam, aki százhúsz kilóval nyom fekve, és ugyanúgy úszik, mint én – nekem viszont a csuklóm és a gerincem miatt a fekvenyomás gyakorlatilag kimaradt az utolsó húsz évben.
Gyerekkorunk óta belénk ivódott, hogy ebben a sportágban csak akkor vagy valaki, ha olimpiát nyertél. És miután ez megvolt, minden megváltozott. Addig az motivált, hogy ne kapjunk ki. Azután már az, hogy minél többször győzzünk. És ez nagyon más. Azt ugyanis tudod, hogy mindig nem lehet győzni, viszont ha néha vereséget is szenvedtünk, az messze nem vágott úgy a földhöz, mint korábban. Ettől pedig csak még jobban kezdesz játszani: ha nem akarsz kikapni, akkor félelemmel játszol, hiszen tartasz a bukástól és a párosuló kritikáktól. De ha a sikerért hajtasz, a győzelem öröméért, az teljesen más.
Én tisztában voltam a képességeimmel, nagyjából az első pillanattól kezdve. Az egyetlen különleges dolog, hogy balkezes voltam, viszont labdaérzékem úgyszólván alig volt, sőt. Csakhogy a vízilabda az egyetlen labdás sportág, ahol ettől még a legjobbak közé kerülhetsz, hiszen itt az érzék csak akkor számít valamit, ha már odakerülsz, hogy lőhetsz egyáltalán. Ahhoz viszont bírnod kell az úszást, a test test elleni játékot, és ez nekem ment.
A vízilabdában a munka számít: én azért jutottam el eddig, mert tudtam dolgozni. Nekem ez a titkom: lételemem volt az edzés. Bár befejeztem, továbbra is leúszom a napi 2-3 ezer métert, elmegyek futni húsz percet – és csinálom, mert szeretem, függetlenül attól, hogy pontosan tudom, a hétvégén már nem lesz meccsem soha többé.
Vízilabdában a kapus- és a centerposzt meghatározó. Egyikhez elsősorban az irányítókészség, a rutin szükséges, a másikban már ahhoz is elengedhetetlen a férfierő, a súly, hogy felérjél az ellenfél kapujához.
Anglia előtt szép sorozatunk volt, egy kisiklással. A csehszlovákokat szeptemberben 5:1-re vertük Prágában. Októberben az osztrákokat győztük le 3:1-re. A Práterben már igazi wembleyi hangulat volt. Aztán az utolsó kanyarban jött egy kisiklás. A svédek ellen Pesten. Egy kicsit elhülyéskedtük a dolgot, meg féltünk a sérülésektől. 2:2 lett. Képzeld el, mellé rúgtam egy 11-est.
