Ez az edzői munka lényege: rá kell mutatni a játékosok hibáira, és el kell érni, hogy ők visszajelezzenek, igen, tudják, valamit rosszul csináltak. Ha nem ismerik el a hibájukat, vesztettünk.
Habár a kosárlabda egy öt fős csapatsport, a játékot körülvevő kultúra mégis az egoista viselkedést ünnepli, és a csapatépítés helyett az egyéni sikereket helyezi előtérbe.
Szerencsére a kosárlabda nem az a sport, ahol ne tudna akár öt idegen ember is együttműködni és pontot szerezni.
Egy olyan test felépítése, amivel testépítő bajnokságokat lehet nyerni, nem megy egyik percről a másikra, de még egy, két, három év is kevés hozzá. Sok-sok évig szünet nélkül mindennap dolgoznom kellett – amiért senki sem fizetett – azért, hogy a testem mérete és arányos felépítése végül felkeltse a bírák, Joe Weider vagy a nagyközönség figyelmét. Azután további éveket fektettem bele abba, hogy csiszolgassam és megőrizzem olyan formában, amivel sorra nyertem a Mr. Olympia címeket, és eljátszhattam Conant és a Terminátort.
Addig gyúrtam, amíg be nem durrantak az izmaim; azután folytattam, amíg be nem ütött a fájdalom, amiről Ali is beszélt; azután csináltam még egy kicsit, amíg már mozdulni se tudtam. Jobb napokon ki se lehetett rángatni a teremből.
Ha visszatekintek a nemzeti együttesben eltöltött tíz évemre, azt mondom mindig voltak fellángolásaink, de az 1986-os vb után már nem volt reális esélyünk a kijutásra. Már csak amiatt sem lehetett, mert úgy váltogattuk a szövetségi kapitányokat, mint más az alsónadrágját.
Egy-egy klasszis megoldás ösztönből fakad, míg az edzés tudományos hátterű: utóbbi az előbbi szolgálatában áll.
Tudok szimpatikusan, jól nevelten viselkedni, képes vagyok visszafogni magam, nem okoz gondot a hallgatás. De a pályán a zabolátlan energiák, az égbe szökő adrenalinszint és testi erőm által teljesedem ki. A pályán megszállottá válok.
A sport megtanított rá, hogy legyek mértéktartó, hogy kerüljem a túlzásokat – még akkor is, ha nagy a kisértés.
Amikor egy válogatottat edzek, akkor azt az országot és azokat az embereket kell képviselnem. Miközben tudom, hogy mindig akadnak, akik úgy vélik, ők ezt nálam sokkal jobban csinálnák… Kapok is tanácsokat bőven. Ám töretlen bizalmat is érzek, ami nagyon jólesik.
Pontosan tudom, milyen változékony a futball. Ami az egyik meccsen remekül működik, a következőn esetleg befuccsol. Ezért is nincsenek látványos gólörömeim. Okosabb dolog kivárni, mi lesz a vége.
Egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó játékosból jó edző válik. Máskor ellenben közepesen tehetséges játékosból lesz valaki kiemelkedő edző.
A futball az elsöprő szenvedély, de teniszben és síelésben is eredményes voltam. Tizennégy évesen döntenem kellett, mibe fektetek több energiát. Ekkor a focira esett a választásom a tenisszel szemben. Aztán igazolt versenyző lettem, és elindult a sportkarrierem.
Olyan jó focizni! Majd meglátod, mennyire felpezsdít!
A foci nem arról szól, hogy te legyél a legjobb, a legerősebb, és a tiéd legyen a gól meg a dicsőség. A foci csapatjáték, és a másik sikere ugyanúgy a tiéd is.
A sport egyebek között éppen a kegyetlen egyértelműsége miatt olyan nagyszerű: nem létezik például olyan, hogy rossz, de mázlista százas futó vagy centerhalf: a sportban lelepleződik az ember. Ugyanakkor rengeteg rossz és mégis tisztességesen megélő színész, zenész és író van; olyan emberek, akik a megfelelő helyen voltak megfelelő időben, vagy épp a kellő ismeretségekkel rendelkeztek, vagy akiknek egyszerűen túlértékelték a tehetségét.
A futball olyan fogyatékosságnak minősül, amellyel mindig számolni kell. Ha tolókocsihoz lennék kötve, senki nem szervezne a környezetemben semmit egy legfelső emeleti lakásba, akkor hát a bajnoki idény alatt miért terveznék bármilyen közös programokat egy szombat délutánra?
Mark Cuban, a Dallas Mavericks tulajdonosa Dagi Albertnek hívott, amikor büntetőket dobtam. Amikor először hallottam, nagyon mulatságosnak találtam. El is érte, hogy kihagyjam a büntetőket. Na jó, ez nem igaz, amúgy is kihagytam volna őket, de így jobb a sztori.
Mindenkinek megvan a maga teóriája arról, miért nem tudok büntetőzni: túl nagy a tenyerem, az egész fejben dől el, túl sokszor változtattam meg a mozdulatomat, nem nyújtom ki eléggé a karomat, el kellene mormolnom egy imát a dobás előtt, ennem kellene három levágott héjú mogyoróvajas szendvicset. Őrültnél őrültebb ötletek… Anyámnak is megvan a saját elképzelése, miért nem tudom bedobni a büntetőket. Amikor Németországban éltünk, a környéken kóboroltam, és felmásztam egy fára, de leestem, és eltörött mindkét csuklóm. Talán begipszelték, már nem emlékszem. Nagyjából magától gyógyult meg, viszont azóta sem tudom egyáltalán visszahajlítani a csuklómat. Akárhogy is, anya szerint ez áll a gyenge büntetőzésem hátterében.
Körbenézek, és azt látom, hogy a csapattársaim befeszültek. De teljesen. Ötpercenként kirohan valaki a slozira. Aztán nekem is ki kell mennem, és miközben a fenekemet törlöm, támad egy ötletem. Elég gusztustalan, de azt hiszem, működhet. Amikor tehát visszatérek az öltözőbe, egy sza*os vécépapírt tartok a kezemben. Elkezdem körbe-körbe kergetni vele a többieket. Mind sikoltoznak, huhognak és nevetnek, és hamarosan ideje indulni a pályára, ők pedig felszabadultak. Működött a tervem.