A futás magányos sport – mondják gyakran. Ebben van némi igazság: magunk edzünk, magunk versenyzünk – ritka a csapatverseny.
A futók a legszelídebb és legjózanabb őrültek.
Némelykor nehéz elindulni futni, számos érv marasztalhat a lakásban, de mindig nagy öröm hazatérni a futásból, megállapítva, milyen jó, hogy a mai futást sem hagytam ki.
Sosem volt gondom az edzésekkel, mert imádok futni, de mikor kiderült, hogy mehetek a ‘Badwater’re akkor dupla energiával vetettem bele magam a tréningekbe. „Nagy dolgokért könnyebb küzdeni. #badwater” – írtam egy február este bejegyzést az oldalamra, az aznapi kilencven perc futás, kilencven perc erősítés, százhúsz perc jóga után.
A futás nagylelkű sport. Mindenkit megajándékoz, aki alázattal áll hozzá.
A futás, intenzív séta igen gyakori sportolási módok napjainkban, melyeknek jótékony hatása gerincbetegségek esetén a testsúlycsökkenésben keresendő. A testsúly csökkenése tehermentesíti a gerincet (főleg, ha a hasi elhízás csökken), így csökkenhetnek a gerincfájdalmak is. A hosszas ülőmunkát végzők esetében a test teljes átmozgatása, napi 30-40 perc futás/séta ellene dolgozhat az ülőmunkából származó, gerincet érő negatív hatásoknak. Mind a futás, mind a séta puha (pl. fű) vagy speciális felületen (pl. futópálya) javasolt, mely a végtagi ízületek mellett a gerinc ízületeit is kíméli.
Aki a szellemet meg akarja őrizni, annak a testet is ápolnia kell, amelyhez az kötődik.
Én még megtapasztalhattam a V10-es motorok érzését és hangját. Ennek is részének kell lennie a Forma-1 életérzésének. Akkoriban nem csak azért ment ki az ember a pályára, hogy megnézze, ki fog nyerni. Ezt az egész atmoszférát be akarta lélegezni.
Néha elmerengek az olyan történéseken, mint Monaco megnyerése, és azon gondolkodom, valóban megtörtént-e. Mindig is szerettem versenyezni, de sosem hittem, hogy eljutok az F1-ig és ilyen karrierem lesz. Lépésről lépésre kell haladni. Ha túl messzire tekintesz előre, akkor minden rémisztőbben hat.
Ha túl módszeres és túl félénk vagy, sosem fogsz nyerni. Az viszont okos dolog, ha helyesen számolod ki, hogy hol és mikor kell túlzásba esni. Tudnod kell, mikor kell a határokat feszegetni, és mikor kell visszább venned.
Gyerekkorom óta sportolok, atletizáltam, aztán kyokushin karatéztam, shotokan karatéztam, és végül 13-14 éves koromban jött ez a testépítő láz. Ez úgy jött létre, hogy engem mindig is vonzottak az erős és izmos emberek, és a tévében láttam ugye Sylvester Stallonét, Arnold Schwarzeneggert, hogy ők milyen izmosak, de én azt hittem, hogy ők így születtek. És egyszer csak egy balatoni nyaraláson a szüleimmel megláttam egy testépítő magazint, a Flex magazint, és akkor ott volt Arnold meg Franco Columbu, és apukámtól kisírtam, hogy vegye meg nekem ezt az újságot. Megvette, és akkor ledöbbentem, hogy „hoppá”, ők csinálták úgymond magukat, és ez elérhető cél mindenki számára – gondoltam én. És akkor az egész nyaralás azzal telt, hogy ezt az újságot kiolvastam olyan 528-szor, és ott kezdődött el, hogy én testépítő legyek, erőemelő legyek. Az, hogy profi testépítő, erőemelő legyek az már az első pillanatban eldőlt, az első edzésen, ugyanis nekem csak ez tetszett, a szélsőséges nagy izomtömeg, meg a szélsőséges nagy erő. Már akkor éreztem, 60 kilósan, hogy nekem nem lesz elég az átlagos fizikum, én profi testépítő akarok lenni, illetve erőemelő, és egyből így kezdtem el az edzéseket, maximális lelkesedéssel és intenzitással, hogy nekem csak egy cél lehet, az, hogy nagyon nagyon jó legyek a sportágamban. De akkor még nem gondoltam, hogy ennyire jó leszek, csak volt egy bizonyos elképzelésem, hogy magyar bajnoknak lenni, akkor kinyomni fekve a 180 kilogrammot, leguggolni a 200 kilogrammal. Ezek tűntek reálisan elérhető célnak, de aztán ahogy teltek az évek meg a hónapok, úgy egyre tágult a periféria és elképzelhetőnek tűntek az egyre nagyobb és nagyobb eredmények.
Túl vagyunk a lábedzésen. Hányingerünk van, szarul érezzük magunkat…gusztustalanul szarul, és ez tök jó! És most iszunk fehérjét, ha nem hányjuk ki.
A versenyszerű testépítés és erőemelés egyáltalán nem az egészség megőrzéséről szól, hanem a testi erő megmutatásáról. Ha valaki a legjobb akar lenni ebben a sportágban, vállalnia kell az ezzel járó veszélyeket. Viszont, ha amatőr szinten, kedvtelésből az edzőteremben edzünk, az a világ legbiztonságosabb sportja.
Nem ragadnék le annál, hogy miért száguld valaki az utakon az életét kockáztatva, mert ennek csak valószerűtlen filozofálgatás lenne a vége. Miért mászik valaki hegyet? Rengeteg sport miatt lehet meghalni: ott van az ökölvívás, a síelés, a motorcsónaksport, a vitorlázás és még számtalan sport. Az ember nyilvánvalóan gátlástalanul kockáztatja a saját létét a versengés adta feszültség miatt, s emez ama kevés dolgok egyike, amelyek megkülönböztetik más fajoktól.
Kétféle pilóta létezik: az, aki szenvedélyből versenyez, és az, aki ambícióból. Az első típusba tartozókkal két dolog történhet: vagy a pályán halnak meg, vagy még nagypapa korukban is versenyeznek. A másik kategória képviselői az első kudarc vagy nagy siker után visszavonulnak. Ebbe a csoportba sokkal többen tartoznak, mint az elsőbe.
Letisztult tervekkel, stratégiával lépek szorítóba, tudom, hogy mit és mikor kell tennem ahhoz, hogy elérjem a célomat, úgyhogy a mérkőzés helyszíne abszolút nem fontos számomra. Ezen felül mindig egy jó nagy csapat szurkolóm utazik velem, bárhol is öklözzek, ami olyan érzést kölcsönöz számomra, mintha otthon bokszolnék.
Nincs motivációm, fegyelmem van. A motiváció átmeneti. Ma például, lehet, hogy van motivációd, holnap viszont, amikor korán kelsz, már nem biztos. Amikor korán kelek az edzések miatt, soha nincs motivációm. Csak fegyelmem van.
Nincs szükségem trófeákra ahhoz, hogy azt mondjam magamnak: én vagyok a legjobb.
Az 1994-es világbajnokságot, nem csak a mi meccseinket, a hőség határozta meg. Felfoghatatlan volt. Embertelen erőfeszítést kellett tennünk, hogy játszani tudjunk. De a szenvedély és az eredmény iránti vágy hajtott minket, ráadásul az ott élő olasz bevándorlók büszkék voltak ránk. Ezt éreztük csapatként is, pluszerőt adott a nehézségek leküzdéséhez.
Véleményem szerint senkinek nem engedhetsz egy centit sem, függetlenül attól, hogy kiről van szó – a versenyzésben és a sportban általában sem. És ez nem igazán változik. Főleg amint felvesszük a sisakot. Jól kijövök Landóval, de amint a sisak felkerül, mi húszan már nem vagyunk többé barátok.
