Ahol nincsen emberi reménység,
ott vagyon az isteni segítség.
Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra esküdtünk fel, nem szeretünk hinni a csodák létezésében. De léteznek, történnek dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek. Élünk a csodával, ha rátalálunk, átnyúlunk a szakadékon. Bár lehetetlennek tűnik, és nélkülöz minden logikát, átérünk.
A némaság iszonyú teherként nehezedik lelkemre. Majd megjelenik a remény egy mosollyal és ezt susogja: „az önfeledésnek is megvan a maga öröme”. Így hát én igyekszem napommá varázsolni a mások szemében lévő világosságot, zenémmé a mások fülébe csengő hangot és boldogságommá a mások ajkán megjelenő mosolyt.
Világéletemben hittem benne, hogy a nap legcsodálatosabb pillanata, amikor reggel felébredünk. Mindegy, hogy vacakul érezzük-e magunkat vagy jól, egy biztos: aznap még bármi történhet velünk! És az sem számít, ha az esetek többségében semmi különös nem történik. A lehetőség benne van a reggelekben.
Félt megkísérteni a Jóistent. Vagy a Sátánt. Mert ki tudja, miféle felsőbb hatalom lesi manapság az emberek beszédét, hogy lesújtson rájuk, ha a fennhéjázó remény bűnébe esnek.
Semmi sincs, amiről a félelem és a remény meg ne győzné az embert.
Ezernyi titkod
bennem rejlik
számtalan szádon
ajkam fénylik
merész pillanat
téged szeretni
hiányod félni
s reménybe temetni…
Egy emberben néha elhal a remény, de egy állatban soha. Amíg él, él benne a remény, és él a hűség is.
A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.









