Van egy olyan pszichológiai tényező, amely érzésem szerint erőteljesen a genetikai magyarázatok malmára hajtja a vizet. Mi, emberek nem szeretjük a felelősséget. Egyénként ódzkodunk felelősséget vállalni a tetteinkért, a gyermekeink problémáiért, közösségként pedig a társadalom rengeteg hibájáért. A genetika – ez a semleges, érzelemmentes és személytelen tudomány – leveszi a vállunkról a terhet, és megszabadít a bűntudat baljós árnyaitól. Ha a genetika határozza meg a sorsunkat, akkor semmiért sem kell szemrehányást tennünk magunknak és másoknak. A genetikai magyarázatok minden vitorIából kifogják a szelet. Még csak a lehetősége sem merülhet fel annak, hogy felelősséget kellene vállalnunk, vagy bűntudatot kellene éreznünk.
Az ember szinte az élete kezdetétől érzi a biztonság és az önállóság iránti kétféle igény közt feszülő ellentétet.
Nincs „haszontalan” ember, legyen az gyámoltalan csecsemő, magatehetetlen beteg vagy haldokló felnőtt. A lényeg nem az, hogy bebizonyítsuk, hogy egy haldokló ember is lehet hasznos, hanem az, hogy visszautasítsuk azt a hamis nézetet, miszerint az embereknek hasznosnak kell lenniük ahhoz, hogy értékeljék őket.
Az elfojtott harag az immunrendszert károsítja. A krónikus betegségekre hajlamos emberekre általában jellemző, hogy képtelenek az érzelmek földolgozására és kimutatására, illetve mások szükségleteit a sajátjaik elé helyezik. Ez a megküzdési stratégia pszichés síkon a határok elmosódásához, a saját és a nem saját megkülönböztetésének zavarához vezet. Ugyanez a zavar jelentkezik a sejtek, a szövetek és a szervek szintjén is. Az immunrendszer működésében is zavar áll be, ezért nem tudja megkülönböztetni a sajátot és a nem sajátot, vagy képtelen lesz a védekezésre.
A kutatások három olyan tényezőt azonosítottak, amelyek minden körülmények között stresszt váltanak ki: a bizonytalanság, az
információhiány és a kontroll elvesztése.
A nirvána elérésének titka a tudatos öntudatlanság és az öntudatlan tudatosság. A cselekedet annyira direkt és gyors, hogy nincs az az intellektus, amelyiknek lenne ideje és helye közbeavatkozni, és darabokra szétverni az egészet.
A Covid óta növekszik a gyerekverés, az erőszak, egyre több a drogos. A magyar nyelv igen érdekes, azt mondja erre, hogy nagy a kétségbeesés. Kétségbeesni, az negatívan hangzik, pedig nagyon jó dolog kétségbeesni! Amikor az ember rájön, hogy amiben addig hitt, az nem igaz. Igenis legyen kétségünk azzal szemben, amiben eddig hittünk! A kétségbeesés nem jó, de kétségbe esni nagyon jó dolog!
Az agy és a lélek fejlődéséhez biztonságra van szükség, de amikor bántom a gyerekemet, azzal megvonom tőle a biztonságérzetét.
Elfogadott, tudományos tény, hogy akivel rosszul bántak, nagy eséllyel ő is rosszul fog bánni másokkal – vagy saját magával.
Nem azt mondom, hogy a hírnév betegség, de olyan abnormális pszichológiai állapotot képes kiváltani, amely nem sokban tér el a mániától vagy az amnéziától.
Egy nap megkérdezték tőle, »Professzor Freud, ha a hosszú, vékony dolgok fallikus szimbólumok, mi a helyzet a szivarjával?« Mire Freud úgy felelt, »néha egy szivar csak egy szivar.« Úgy hangozhatott, mint aki kifogást keres, de az a helyzet, ez az egyetlen dolog amit jól mondott a szivarokkal kapcsolatban: a szivarok valóban csak szivarok.
A tudattalan fő feladata, hogy folyamatosan válogassa és rendszerezze a több terrabyte-nyi információt, melyet az agyunk minden pillanatban feldolgoz. Illetve, hogy ezek a különböző darabok között kapcsolatot találjon. A tudattalan fő feladata asszociációkat és szabályokat találni a rengeteg bejövő adatban. Olyan asszociációkat, amelyeket a tudat sohasem fedezne fel.
Freud azt gondolta, hogy az elme pincéjében szörnyetegek rejtőznek. Vadállatok. Primitív vágyak, félelmek és ösztönök, melyek egyszerűen túl fájdalmasok vagy szemérmetlenek ahhoz, hogy szembenézzünk velük. Úgy tűnik, ezt Freud rosszul gondolta.
Az ész a szenvedély rabszolgája. A testtől függetlenedett intellektus vagy ész csak a képzeletünk játéka.
A tudatalattiba beprogramozott viselkedés elsősorban mások (sokszor negatív és lehúzó) viselkedésének megfigyeléséből és letöltéséből származik – főleg szüleink, közvetlen családunk, közösségünk és kultúránk mintáiból.
A harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái.
Ha elég ideig játszunk egy szerepet, végül már nem is szükséges játszanunk.




