Az ész a szenvedély rabszolgája. A testtől függetlenedett intellektus vagy ész csak a képzeletünk játéka.
A tudatalattiba beprogramozott viselkedés elsősorban mások (sokszor negatív és lehúzó) viselkedésének megfigyeléséből és letöltéséből származik – főleg szüleink, közvetlen családunk, közösségünk és kultúránk mintáiból.
A harag vagy a megbántottság óriási mértékben erősíti az egót azzal, hogy növeli az elkülönültségtudatot, hangsúlyozza a többiek másságát, és megteremti a „nekem van igazam” látszólag megtámadhatatlan, erődítményszerű, mentális „hadállását”. Ha látnád a testedben lezajló élettani változásokat, amelyek e negatív állapot valamelyikébe kerülve benned lezajlanak; ha tudnád, hogy azok miként befolyásolják a szíved, az emésztő- és az immunrendszered működését és számtalan egyéb testi funkciódat, akkor a napnál világosabb lenne számodra, hogy ezek az állapotok valójában kórosak: a szenvedésnek s nem az élvezetnek a formái.
Ha elég ideig játszunk egy szerepet, végül már nem is szükséges játszanunk.
Engem úgy szereltek le a honvédségtől 1969-ben, hogy pszichopata, személyiségzavaros vagyok, ami viszont a privát életben nem volt zavaró dolog.
Mikor pszichológushoz kezdtem járni, mondta a feleségem, hogy ne tegyem, mert a végén normális ember leszek, és akkor éhen halunk.
Mind őrültek vagyunk, nincs mese, csak az arányok számítanak, hogy mennyire, és hogy ki dönti el azt, hogy mennyire.
Az aggodalom, a szorongás, a kétségbeesés bonszájfenyői ott vannak ám mindannyiunkban, és ha nem metszegeted őket rendszeresen, akkor hatalmasra nőnek a lelkedben.
Harmincöt éves korunkra énünk 95 százaléka már csupán begyakorolt viselkedésminták, képességek, érzelmi reakciók, hiedelmek, percepciók és attitűdök memorizált gyűjteménye, amely úgy működik, mint egy tudat alatti, automata számítógépes program.
Személyiségünk abból áll össze, ahogyan gondolkodunk, ahogyan cselekszünk, és ahogyan érzünk.
Az emberek nem olyannak látják a dolgokat, amilyenek azok a valóságban, olyannak látják őket, amilyenek ők maguk. Amikor egy új szemüveget helyezünk az „agyunkba”, és ezen az új szemüvegen keresztül szemlélhetjük a világot, mellékhatásként az új lehetőségeket is meglátjuk.
Az új személyiség egy idő után új személyes valóságot teremt.
Ahol a pszichológiai kulturáltság nagyfokú, ott a pszichésen beteg, önszabályozásában és kapcsolati viselkedésében megzavart embert elfogadják, megérteni igyekeznek, segítik. Ilyen közösségekben a viselkedészavarok előfordulása kisebb, mint másutt.
A művészetek hozzájárulhatnak a pszichológiai kulturáltság fokozásához és mentálhigiénés szempontból értékes, hasznos társadalmi erőknek tekinthetők.
Huzamos ideig tartó pszichológiai magány (amely látszólag, formálisan meglevő kapcsolatok mellett is előállhat) következtében olyan pszichopatológiai elváltozások következhetnek be, amelyek később valamilyen szisztematikus módon rontják a beilleszkedést az emberi kapcsolatokba a későbbiek folyamán is.
Talán leginkább hiányzik az orvosok pszichológiai szemlélete és kulturáltsága. Ez a hiány nem elsősorban lélektani ismeretekre vagy gondolkodásmódra vonatkozik, hanem az érzelmi megértés képességére, amit a pszichiáterek empátiának, a másik érzelmi állapotára való ráhangolódásnak, beleélésnek neveznek.
Freud a terapeuta fő feladatának azt tartotta, hogy tükröt jelentsen a beteg számára az önmegismeréshez.
Számos szenvedély valamilyen lelki betegség öngyógyítási vagy kompenzációs kísérlete.
Az „új kezdet” pszichológiája azért működik, mert ezzel azt érezzük, hogy a múlt kudarcai mögöttünk maradtak, és tiszta lappal indulhatunk. Pont, mint újévkor.