– Maga fél valamitől, Tom Booker?
– Az öregedéstől, a feleslegessé válástól.
Az idősek elmagányosodnak. Az ember olyankor már nem is számít, nem ér semmit. Régen a közösség tagjai voltak, a családé, a méhkaptáré úgyszólván.
A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti.
Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.
Ha az ember egyszer rákapott az öregedés gondolatára, akkor nincs menekvés. Az élet hirtelen olyannak tűnik, mint a vakáció, amely félidőtől begyorsulva közeledik a vége felé.
Ha Mel Brooks most végigmegy az utcán, a huszonöt év alattiaknak már fogalmuk sincs róla, egyáltalán kicsoda ő, és ettől rosszul vagyok. Mindenki, aki valóban tisztában van azzal, mit csinált, és milyen nagyszerű figura volt, mára halott. Értitek, mire célzok? Amikor megöregszik az ember, senki nincs körülötte, aki emlékezne rá, mi mindent vitt véghez.
Az embernek valójában nincs életkora, az az énünk, akihez beszélünk, nem öregszik – az énünk kortalan. Egyedül a test öregszik, ez minden, ami változik.
Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe gyönyörű időszak köszönt be – nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs.
Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a csalódásunk.
Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.
Ha ifjúkoromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!
Csépel az idő, hatalmasan csépel
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Minél idősebb vagy, annál inkább érzed, milyen törékeny az élet. Azt hiszem, ez elég jó motiváció ahhoz, hogy minden nap derűsen ébredj.
Betölteni a hatvanat, az már súlyosan érinti az embert. Érzi, hogy átlépett egy nem akármilyen küszöböt. Ötvenévesen az ember még csak egy mérföldkőhöz érkezik. Fél évszázad eltelt, de ilyenkor nem igazán érezzük magunkat ötvennek. Na de a hatvan? „Jesszusom, érzem, hogy 60 vagyok! Hatvan vagyok!” De aztán valahogy túllép rajta az ember, s rájön, hogy ez csak képzeletbeli változás, ismét csak egy szám változott meg. Ma már nem foglalkoztat így a korom. De akkor az a 60 valami pszichés akadályt képezett a fejemben: már nem tudtam fiatalnak érezni magam.
Elhatároztam, hogy nem fogom megbánni a visszavonulásomat. Ez a döntésem végleges. Na mármost hetvenévesen már könnyű elég gyorsan leépülni, testileg és szellemileg egyaránt. Én viszont a lemondásom pillanatától tele voltam tervekkel, beszálltam amerikai és más vállalkozásokba. Igazán nem fenyegetett engem a kényszerű semmittevés veszélye. Új és szép feladatok vártak rám.
Az első forgatókönyvemet 22 évesen írtam, az első filmemet pedig 25 évesen rendeztem (…) Amikor az emberek azt mondják, 70 éves vagyok, én azt mondom, ez zavaros hazugság. Kétszer 35 éves vagyok, ennyi.
