Amit az ifjúságnak a külvilágban kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedő embernek önmagában kell keresnie. Ez olyan probléma, amely az orvosnak sok fejtörést okoz.
Teletömted magad bonbonnal netalán
újév napján? Miért ne? Hisz túlzott adagja
azzal járhat, hogy a bélnyílást zárva tartja,
emésztési zavart vonván maga után.
De, hitemre, elég, hogy ily ostobaságnak
éljünk, mert az idő fogai egyre rágnak
bennünket. Napjaink hajlóban. A falánk
gödör tátong felénk, mit jól semmi se laktat –
Elbukottaknak és szűzeknek egyaránt
mikor eljön a nap, rosszaknak s igazaknak,
le kell rónunk adónk, az elháríthatatlant.
Öreg vagyok, beteg, és megfogadtam, inkább festés közben halok meg, minthogy a megalázó agylágyulás kerítsen hatalmába, hisz ez fenyegeti az öregeket, akik hagyják, hogy testet-lelket elbutító szenvedélyek legyenek úrrá rajtuk.
Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így… hát így vagyunk már. Eltelt az idő.
Úgy látszik, mégiscsak igaz, hogy mentül öregebb valaki annál kevesebb az esze. Nemhiába mondják: vén kutya nem tanul már újat.
Nincs mit szépíteni, egyre korosabb vagyok. Néha, amikor belenézek a tükörbe, azt mondom magamnak: „Most már egyre csak öregszel, Jackie fiú”. És igen, a fejemen alig van haj, a zoknim vonalán sincs már sok szőr, cserébe viszont a fülemben jön ki, és ez azért nem egy kellemes állapot.
Már a harmincas éveim elején azt mondták rólam, hogy kopaszodom és ráncosodom. Érdekes módon, akik ezt állították akkor, mára mind kopaszok és ráncosak.
Nyolc éves voltam és annyira a szívembe zártam a húsvéti nyuszimat, hogy elhatároztam, nem eszem meg, hanem együtt fogunk megöregedni.
A nagyi… úgy nézett ki, mint aki sosem fog meghalni. Annyira megöregedett, hogy már szinte felesleges volt meghalnia.
Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet.
Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság – az ember, a Föld, a végtelenség hírnökeit.
Az öregséget éppen az teszi gyűlöletessé a szememben, hogy a szívem ugyan még fiatal, de nincs már elég erőm, hogy akár csak egyetlen olyan boldog napot szerezzek magamnak, mint amilyeneket Toninának köszönhetek.
Hatvanévesen az ember már folyamatosan ugyanazokat a vicces vagy kevésbé vicces történeteit meséli. De még emlékszik rá, amikor emiatt mosolyogta meg az akkor hatvanéveseket.
Az ötvenes éveinkben gyakran érezzük, hogy öregnek még fiatalok, fiatalnak pedig már öregek vagyunk.
A legfontosabb, hogy tudjam szeretni a helyzetemet, elfogadjam önmagamat és ne próbáljak másnak látszani, mint ami vagyok. Nem is nagyon tehettem volna meg, hiszen én egy ország előtt öregedtem meg, a képernyőn milliók láttak fiatalon, majd középkorúnak, később idősödőnek. De nincs ezzel baj, ha képes az ember elfogadni. Ha egy színésznő ötvenévesen még Júliát akarja eljátszani, azt a közönség ki fogja nevetni, de ha a dajkát, akkor ünnepelhetik. És ez nem azt jelenti, hogy elengedhetjük magunkat, sőt. Hozzuk ki a maximumot a lehetőségeinkből, lépjünk át az átléphető falakon, de ne akarjuk egy másik ember életét élni, inkább teremtsük meg a komfortot, a harmóniát a sajátunkban.