Az öregséget éppen az teszi gyűlöletessé a szememben, hogy a szívem ugyan még fiatal, de nincs már elég erőm, hogy akár csak egyetlen olyan boldog napot szerezzek magamnak, mint amilyeneket Toninának köszönhetek.
Hatvanévesen az ember már folyamatosan ugyanazokat a vicces vagy kevésbé vicces történeteit meséli. De még emlékszik rá, amikor emiatt mosolyogta meg az akkor hatvanéveseket.
Az ötvenes éveinkben gyakran érezzük, hogy öregnek még fiatalok, fiatalnak pedig már öregek vagyunk.
A legfontosabb, hogy tudjam szeretni a helyzetemet, elfogadjam önmagamat és ne próbáljak másnak látszani, mint ami vagyok. Nem is nagyon tehettem volna meg, hiszen én egy ország előtt öregedtem meg, a képernyőn milliók láttak fiatalon, majd középkorúnak, később idősödőnek. De nincs ezzel baj, ha képes az ember elfogadni. Ha egy színésznő ötvenévesen még Júliát akarja eljátszani, azt a közönség ki fogja nevetni, de ha a dajkát, akkor ünnepelhetik. És ez nem azt jelenti, hogy elengedhetjük magunkat, sőt. Hozzuk ki a maximumot a lehetőségeinkből, lépjünk át az átléphető falakon, de ne akarjuk egy másik ember életét élni, inkább teremtsük meg a komfortot, a harmóniát a sajátunkban.
Pimaszul ifjan az ember önnönmagát szereti a legjobban, későbben viszont magát az életet.
– Maga fél valamitől, Tom Booker?
– Az öregedéstől, a feleslegessé válástól.
Az idősek elmagányosodnak. Az ember olyankor már nem is számít, nem ér semmit. Régen a közösség tagjai voltak, a családé, a méhkaptáré úgyszólván.
A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti.
Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.
Ha az ember egyszer rákapott az öregedés gondolatára, akkor nincs menekvés. Az élet hirtelen olyannak tűnik, mint a vakáció, amely félidőtől begyorsulva közeledik a vége felé.
Ha Mel Brooks most végigmegy az utcán, a huszonöt év alattiaknak már fogalmuk sincs róla, egyáltalán kicsoda ő, és ettől rosszul vagyok. Mindenki, aki valóban tisztában van azzal, mit csinált, és milyen nagyszerű figura volt, mára halott. Értitek, mire célzok? Amikor megöregszik az ember, senki nincs körülötte, aki emlékezne rá, mi mindent vitt véghez.
Az embernek valójában nincs életkora, az az énünk, akihez beszélünk, nem öregszik – az énünk kortalan. Egyedül a test öregszik, ez minden, ami változik.
Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe gyönyörű időszak köszönt be – nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs.
Néha azt hisszük, hogy visszavágyunk valamely helyre, pedig csak az után az idő után sóvárgunk, midőn ott éltünk és ifjabbak, frissebbek voltunk. Az idő így ámít bennünket a tér álarcában. Utazzunk csak oda, kitűnik a csalódásunk.
Vajon miért látjuk öregkorban a mögöttünk levő életet oly rövidnek? Mert oly rövidnek tartjuk, mint az emlékezetet. Ebből pedig kihullott minden jelentéktelen és sok kellemetlen részlet, és így kevés maradt benne. Miként értelmünk egyáltalán, úgy emlékező erőnk is felette tökéletlen: a megtanultat gyakorolni, a múlton kérődzni kell, hogy a feledés mélységébe ne süllyedjen. De a jelentéktelen és kellemetlen dolgokon nem szoktunk kérődzni. A jelentéktelen dolgok száma pedig mindig szaporodik, mert sok olyan körülmény, mely eleinte jelentősnek tetszett, utóbb lassanként a számtalan ismétlődés folytán elveszíti jelentőségét. Ezért emlékezünk jobban korábbi életéveinkre, mint a későbbiekre. Minél tovább élünk, annál kevesebb esemény lesz oly fontos és jelentős előttünk, hogy utóbb kérőddzünk rajta. Pedig csak úgy őrizheti meg az emlékezetünk, különben elfeledjük. Így szalad hát időnk, mindinkább kevesebb nyomot hagyva maga után.
Ifjúságunkban az idő sokkal lassabban halad. Ezért is életünk első negyede nemcsak a legboldogabb, hanem a leghosszabb is. Sokkal több emléket is hagy maga után és kétannyi elmesélni való van rajta, mint a rákövetkező korokon.
Ha ifjúkoromban csöngetést hallottam ajtómon, felvidultam: azt hittem, no, most jön. Későbbi években hasonló alkalommal inkább ijedtségfélét éreztem: azt gondoltam, most aztán itt van!