Sokan minden cselekedetükben egyetlen motívumot ismernek: hogy mit gondolnak róluk a többiek.
A gyűlölet mindig arra a valamire összpontosul, ami tudatosítja az emberben (saját) rossz tulajdonságait.
Kutatásokból tudjuk, hogy az agy életünk végéig megőrzi alkalmazkodó képességét, vagyis bármikor tudunk változtatni negatív viselkedésmintáinkon.
A változás nem mindig rossz, erről a nagynéném is meg volt győződve. Ugyanakkor nem is mindig jó. Lehet akár semleges is… vagy elviselhető. Változnak a dolgok, változnak az emberek. Én is változtam. Nekem is jogom volt hozzá. Én is akartam. Megengedtem magamnak.
Rájöttem, hogy már nem az az ember vagyok, aki keresi a kalandot, hanem az, aki fél a változástól.
Igen, megváltoztam. Olyan ember lettem, aki már tudja, hogy mi is az igazán fontos. Aki meg tudja különböztetni a valódit a hamistól. Aki megjárta a poklot és a mennyet is. Aki tudja, hogy a jók nem mindig jók, és a rosszak nem mindig gonoszak.
Megváltoztam idézetek, Önismeret idézetek, Változás idézetek
Belefáradtam, hogy bebizonyítsam másoknak, megváltoztam. Úgysem számít. És már nem akarok nekik megmutatni semmit. Kizárólag magamnak akarok megfelelni. És mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy az nem nehéz, megjegyzem, szerintem az a legnehezebb. Magunknak megfelelni.
Az ember nem gondolja végig, hogy ő milyen ember, ám amikor valamihez viszonyítják, hasonlatosnak mondják, mustrálgatni kezdi önmagát. Valóban? Tényleg? De hiszen én csak élek. Úgy élek, ahogy (hitem szerint) kell élnie egy embernek.
Előfordult már, hogy megengedted magadnak, hogy azt tedd, amit a szíved súg? Hogy csak cselekedj anélkül, hogy gondolkodnál? Megengedted már egyetlenegyszer is magadnak, hogy a szíved nyerjen egy csatában az eszeddel szemben?
Nehéz belenézni a tükörbe, ha az ember nem akarja látni önmagát és a hibáit.
Mert ha valaki nem ura a saját életének, nem tudja elviselni, ha valaki más képes arra, amire ő nem.
Életünk leghosszabb, legbensőségesebb kapcsolatát a saját személyisegünkkel alakítjuk, jó társaságot kell magunknak nyújtanunk.
Nem feltétlenül kell mindenkinek hitelesnek lennie. (…) Egy hétköznapi embernek inkább önazonosnak kéne lenni. Ezek hallatlanul jó érzések, mint egy jó ebéd után, amikor a hasad tele van. Úgy felkelni, hogy nincs titkod, nem sunnyogsz, nem kell hazudnod, nem kell manipulálnod, nem kell félned: szerintem ennél többet az ember nem nagyon kívánhat magának.
Erősen dolgoztam rajta, hogy könnyedén vegyem a változásokat. Ha szeretnék változtatni az életemen, talán nem ártana kijönni azok közül a keretek közül, amelyek közé bezártam magam.
Minden változásnak és megújulásnak önmagamnál kell elkezdődnie.
Az számít, mennyire tudjuk beismerni a hibáinkat, és hogyan lépünk tovább.
(Daniel LaRusso)
Erényt csak önismeret és Isten megismerése által nyerhettek.
Akaratotokat senki nem képes megtörni, ha ti nem egyeztek bele.
És eszi ezeket a gyümölcsöket saját akaratának ízlése szerint, azaz önként esik a halálos bűn vétkébe, amit az önszeretet érlel. Ó, tudod, mennyire veszedelmes ez? Annyira, hogy megfosztja az embert az önismeretétöl, amelyből az alázatosság erényét megszerezhetné.
A valódi leállás nemcsak a drog vagy az alkohol abbahagyását jelenti, hanem valami sokkal többet. Ilyenkor a homályos szemüveg lekerül az emberről és elkezd tisztán látni. Érezni. Szembesülni azzal a sok szarral, amit beállt vámpírként elkövetett. Azért fogalmazok így, mert nagyon sok „ember” van, aki nem drogozik vagy nem szenvedélybeteg, de éppolyan vámpír, mint a beálltak. A vérszíváshoz, a másik kihasználásához nem kell drogozni. És ilyenkor nemcsak másoknak ártanak, hanem közben kőkemény öngyilkolás is folyik. Nemcsak testi ártás, hanem a gerincét, a méltóságát és az akármibe vetett hitét is feladja az ember. A narkó abbahagyása után ezeket is fontos visszaszerezni. Aki tudja, hogy mit jelent tisztán, gerinccel belenézni a másik szemébe, az újra át szeretné élni ezt az érzést.
Szóval, ez a valódi meló.