A világ összes kábítószere sem menthet meg minket önmagunktól.
Úgy élem az életem, hogy állandóan ott ülök a nézőtéren, de a vásznon az én filmemet vetítik, én vagyok az egyik szereplő, mindig kívülről is látom magam. Próbálom nem elveszíteni ezt a fajta ironikus látásmódot, mert ez biztosítja, hogy reálisan lássam magamat és a világot.
Önmagunk maradéktalan elfogadása biztosítja, hogy ne mások reakcióiból kelljen ráeszmélnünk saját fogyatékosságainkra.
Te felfigyeltél valaha arra az igazságra, hogy amint teljesen elfogadtad éned vagy életed egy aspektusát, többé nem érzed szükségét, hogy rejtegesd mások elől?
Az elfogadás nem passzivitás, hanem a változás csírája, hiszen aminek a puszta létét sem vagyunk hajlandók elfogadni, azon nem is léphetünk túl.
Aki maradéktalanul elfogadja az életét, azzal is tisztában van, hogy legfájdalmasabb megpróbáltatásaink némelyike kívül esik a megértésünkön, meghaladja felfogóképességünket.
Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy.
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.
Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.
Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet.
A legnagyobb erő az álarc levételéhez kell. Látszólag egy könnyű mozdulat, mégis, hatalmas erő kell hozzá. A fizikai kevés ehhez. Kezed nem mozdul addig, míg lelked rá nem szánja magát. És a lelked csak akkor teszi ezt meg, ha már elég erős. Ha már nincs benne büszkeség, nem akar más lenni, mint akinek született. Amikor már fáj a játék.
Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, mert hiszek önmagamban.
Kimondani azt, amit érzek, nem bonyolult. Akkor tudatosul egy csomó minden az emberben. Az is, hogy mit tettem meg, mit hagytam figyelmen kívül. Mert azért, hogy én benne vagyok egy adott helyzetben, azért egy ember okolható, és az pedig én vagyok, önmagam.
Ha én bele tudok nézni esténként a saját tükrömbe, akkor másoktól is ezt kapom vissza. Mindenki azt a kisugárzást és energiát kapja, amit ő ad másnak, de csak azt adhatja, ami benne van. Mert mindig azt kapjuk vissza, amit önmagunk adunk.
Van, akinek három hónap, és van, akinek három nap vagy csak három perc kell ahhoz, hogy megértse, ki is ő valójában.
A belső konfliktusok arra valók, hogy eddzenek bennünket, hogy próbatételül szolgáljanak, amelyek által megküzdhetünk önmagunkkal is. A lelki konfliktusok megoldásának, azaz a vállalt döntések emberiességének nívója adja meg humán méltóságunkat, minőségünket.
Nagyon érdemes fejleszteni, izmosítani magunkban azt a képességünket, hogy kívülről és bizonyos távolságot teremtve rá tudjunk tekinteni életünk fájdalmas eseményeire. Ilyenkor szempontváltás történik, amit a pszichológia átkeretezésnek nevez. Amikor megtörtént veled az adott esemény, egy bizonyos helyzetben voltál, és annak megfelelően láttad a valóságot. Az átkeretezés során megpróbálsz más szemszögből rátekinteni. Mindenféle optikából megnézed a történteket, nemcsak a magad, de a szeretteid, környezeted nézőpontjából is. Azáltal, hogy elkezdesz mozogni a saját beszorult lelki helyzetedben, életbe lép a kaleidoszkópeffektus: ha csak egy pici részletet is elmozdítasz, a teljes kép megváltozik. Ez pedig óriási megkönnyebbülést hozhat magával, egy csodálatos feloldó folyamat első lépése lehet, amelynek keretében a beszorult, betokosodott lelki tartalmak utat találhatnak kifelé.
Az erkölcsiség azt jelenti, hogy a fejemben már megvan, mit hogyan kellene tennem, az erkölcsösség pedig nem más, minthogy adott helyzetben ezzel a tudásommal szinkronban is cselekszem.
A magunk kis világában megteremthetjük a belső békét, az egyensúlyt, a harmóniát azáltal, hogy rendet teszünk belül és kívül is. Mert ahogy odabent rend van és béke, úgy elrendeződnek körülöttünk is a dolgok, és sokkal jobbnak találjuk a külvilágot is.