Senki nem tud nagyobb hülyét csinálni belőlem, mint én magam.
Ne gondolkodj mások hibáin, mit tettek és mit nem tettek. Gondolkodj inkább saját bűneiden, mit tettél és mit nem tettél.
Úgy hiszem, még nem leltem meg önmagam, nem ismerem még jellemem; nagyratörésemben mindig úgy véltem, hogy a boldogság ott van, ahol én nem vagyok…
Többek szerint egy állat, egy gátlástalan és kibírhatatlan barom vagyok, aki a társadalom korlátait, konvencióit nem hajlandó csak azért betartani, hogy mindenki szeresse. Aki így elfogad, az a barátom, aki nem, azzal nincs dolgom.
Első helyen az szükséges, hogy az ember hiteles legyen önmaga szemében. Akkor a barátai is olyanok lesznek. (…) Egy barátság stabilitását mindig a negatív megmérettetés mutatja meg
Alapjában véve mindig a magunk titkos óhajai szerint ítéljük meg a dolgokat.
Önmagunk becsapása szeretetből a legszörnyűbb ámítás; olyan örök veszteség, mely nem hozható helyre sem az időben, sem az örökkévalóságban.
Szakadékok ott keletkeznek, ahol félünk látni önmagunkat.
Amikor boldog vagy, mélyedj magadba, és érezd azt, aki megtapasztalja a boldogságot. Amikor bánatos vagy, mélyedj magadba, és érezd azt, aki megtapasztalja a bánatot. Mindkettő ugyanaz. Van egy apró, mozdulatlan pont, amely mindent figyel, mindennek a tanúja. Légy együtt ezzel a mozdulatlansággal, amikor csak teheted. Vedd észre ahelyett, hogy elsiklanál felette. A meghittség a leghatalmasabb szövetségesed. Maga a vagyok a lényed. Semmi sem idegen számunkra abban, hogy egyszerűen vagyunk. Az apró mozdulatlan pont először nem lesz nagy tapasztalat, ám határtalanul nagyra nőhet. Amikor meghalsz, és már nincs mibe kapaszkodnod, a vagyok tölti majd be az egész mindenséget. A bölcsek minden korban újra és újra elismételték ezt. Azonban nem szabad másodkézből elfogadnod az igazságot. Találd meg önmagadban, aki azt mondja, hogy vagyok, és kitágulva betölt téged. Ha ez megtörtént, biztonságban vagy. Lényed azonos lesz lelkeddel.
Komoly munka megérteni és felnevelni a bennünk lakozó, sérülékeny gyereket, de sosem késő boldog gyerekkort teremteni magunknak. Legalább utólag.
Ha az ember elég felnőtt, akkor elég erős ahhoz, hogy szembenézzen a kudarcaival, és okuljon belőlük. Hihetetlenül sokat segít a fejlődésben. (…) Az ember nem sebezhetetlen, és nem tökéletes – jó, ha ezzel tisztában vagyunk. És ha ezt elfogadjuk, akkor a körülöttünk élőkkel is sokkal megértőbb és meghittebb lesz a viszonyunk.
Sosem egészséges az örömtelenek szemén keresztül megítélni magunkat.
Az indulatoknak alávetett ember (…) nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira hatalmában van, hogy gyakran, noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen követni.
Őrizkednünk kell attól, hogy saját magunk jelentőségét túlbecsüljük.
Mi vagyok tehát én? Gondolkodó dolog. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, megértő, állító, tagadó, akaró, nem-akaró, de ugyanakkor elképzelő és érzékelő dolgot is.
Nem kell visszanéznünk, hacsak azért nem, hogy tanuljunk a múltbeli hibákból, és hasznunk legyen a drágán szerzett tapasztalásból.
Ám ha ránk ront a szenvedés, gyakran egy csapásra megváltoznak a viszonyok. Akkor kutató szemmel néz szét az ember: merre van kiút, s kezd elgondolkozni az élet értelmén és megrendítő tapasztalatain, s mindazon, ami ezekkel együtt jár.
Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a végtelent vagy sem? Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem érdeklődésemet semmiségekre és csekély jelentőségű dolgokra, hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor ilyen vagy olyan tulajdonság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek, ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát, mondjuk, a tehetségem vagy a szépségem miatt. Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonához az ember, és minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak a szándékai, ez pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg révén számít valaminek az ember, és ha az nincs a birtokában, akkor elrontotta az életét. A másik emberrel való kapcsolatban is az a döntő, vajon kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.
A világhelyzet odáig jutott, hogy a legmegindítóbb szavak sem jelentenek már semmit. Úgy tűnik, most sokkal inkább az a fontos, hogy mindegyikünk biztos legyen a maga beállítottságában. Az egyes ember azonban, aki úgy véli, messzire hallik a hangja, csak azt teszi valószínűvé, hogy azok közé tartozik, akik szintén mondtak valamit, hogy bebizonyítsák maguknak, tettek valamit, miközben valójában semmit sem tettek. Túlságosan olcsók lettek a szavak. A létezés nehezebb, s ezért szívesen helyettesítik szavakkal.