Nem lehet egy ország sem versenyképes, ha nincs legalább egy egyeteme a világranglista első 400 egyeteme között.
Amerikában már a bölcsődében elhitetik veled, hogy te vagy a világ ura! A gyerekeim oda jártak, 4 meg 5 évesen ki kell állnod és 4 perces előadást tartani.
Minden hajóhad sebessége a hozzá tartozó leglassúbb hajó sebességétől függ. A tanítók gyorsasága is ezen múlik. Ők sem haladhatnak gyorsabban, mint a leglassabban cammogó diákjaik.
A tanárnak adnia kell magából személyest, egyedit, a tanulóknak szóló közléstartalmú jelzéseket ahhoz, hogy kapcsolódni tudjanak hozzá. Reagálnia is kell arra, ami a tanulóban egyedi, sajátos.
A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
Az iskolaérettség (…) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.
Az igazi tanulás önálló tevékenység, ezért ellenzek minden együtt tanulást, korrepetálást. Meggyőződésem, hogy néhány hét vagy hónap alatt a gyerekek maguktól is beletanulnának az önálló munkába, ha volna időnk ezt kivárni.
A ma oktatott tananyag zöme hülyeség. (…) A felejtés számára tanítunk.
Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban természetesen még ma is nagyon rossz utakon jár. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanításának célja soha semmiképpen sem a történelmi adatok és események bemagoltatásában, ledarálásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló vajon pontosan tudja-e, mikor volt ez vagy az a csata, mikor született ez vagy az a hadvezér, és az sem, hogy mikor tette fejére valamelyik – mégpedig többnyire jelentéktelen – uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, amelyek mint okok a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre hatnak.
Az oktatásnak elvileg két résztvevője van: a tanár, aki ismereteket közöl, és a diák, aki ezeket az ismereteket befogadja. Valójában mi tanárok lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a közlés iránya nem ilyen egyoldalú. A diákok is tanítanak minket, például azzal, hogy egynémely alapfeltevésünk nekik kevésbé nyilvánvaló, vagy hogy olyan kérdéseket tesznek fel, amikre addig nem gondoltunk.
Csak egy ostoba engedheti meg az ellenségének, hogy a gyermekeit tanítsa.
Szerencsés vagyok, hogy sok jó dolog történt velem az életem során, amely azoknak az értékeknek köszönhető, amelyeket megtanultam, mialatt felnőttem. Mire szánjunk időt, ha nem arra, hogy ezeket az értékeket a következő generációnak is átadjuk?
Mindig kész vagyok tanulni, annak azonban nem mindig örülök, ha tanítanak.
A tanítvány választja ki, hogy ki a mester. Nem pedig a mester választja ki, hogy ki a tanítvány.
Az ember nem tanul igazán sokat abból, ha önmagát hallja beszélni.
Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod. Tanulj úgy, mintha örökké élnél.
