Talán én lehettem az első ember a családban, akinek azt mondták, hogyha van meló a kertben, és van lecke, akkor a lecke jön előre.
Ha valaki arra kényszerül, hogy megkövetelje magának a tiszteletet, azzal csak azt bizonyítja, hogy valójában nem is tanár. Egyszerűen rossz szakmát választott, neki nem az a hivatása. A tanár definíciója szerint olyan ember, akit önmagáért tisztelnek, nem pedig kötelességtudatból.
A tanulóknak tisztelniük kell a tanárokat, de a tanároknak ki kell érdemelniük ezt a tiszteletet azzal, hogy maguk is tiszteletben tartják a diák egyéniségét, emberi méltóságát, önbecsülését.
Nem hiszek a kollektív nevelés sikerében, csak abban, hogy a pedagógus egyedeket nevelhet, aminek eredményeképpen az egyedek ráébrednek a közösség, az együtt munkálkodás jótékony voltára.
A történelemoktatás körülbelül 56-ig jut el a középiskolákban, utána ismétlés van csak, készülés az érettségire. Ezen belül órákon át szopnak a gyerekek görög istenekkel és királyokkal, valamint pápákkal, ami nem volna baj, ha közben legalább valamit megtanulnának arról az államról, amelyben élnek. Mivel ez nem így van, egyáltalán nincs miért csodálkozni, ahogy azon sem, hogy bizonyos polgártársaink autóborogatással próbálják megoldani a gazdasági válságot. Ők azt tanulták, hogy 1848 meg 1956, az volt a virtus. Sürgősen fel kéne világosítani az embereket, beleértve a felnőtteket is, a közelmúlt történelméről és alapvetõ állampolgári ismeretekről. Mivel azonban ennek szereplői még élnek, sőt a szájuk is jár, ez nem egyszerű.
Amikor azzal kell szembesíteni valakit, hogy az élet nem egy habos torta, az sosem könnyű, de nem szabad hazudni. (…) Azt hisszük, hogy jó, ha sterilizáljuk a gyerekek számára a világot, pedig nem: tudatosan fel kell készíteni arra őket, hogy a tetteiknek következményeik vannak. S a pedagógiának pont valahol ez lenne a célja, hogy felkészítse a gyerekeket.
A felnőttek jól neveltek, hiszen ha olyan dolgokról beszélek nekik, amit nem értenek, unnak, akkor ennek ellenére is mosolyognak és bólogatnak. A gyerekek viszont nem ilyen jól neveltek. Ha valami nem tetszik nekik, nézelődni, mocorogni, sms-ezni kezdenek. Ha az ember gyerekekkel foglalkozik, muszáj megtanulnia úgy beszélni, hogy értsék is. Becsomagolom nekik, mert ha ízlik, akkor jobban megjegyzik.
A politikát és mindennemű ideológiai elvárásokat a lehető legmesszebb kell tartani az oktatástól.
Nem lehet egy ország sem versenyképes, ha nincs legalább egy egyeteme a világranglista első 400 egyeteme között.
Amerikában már a bölcsődében elhitetik veled, hogy te vagy a világ ura! A gyerekeim oda jártak, 4 meg 5 évesen ki kell állnod és 4 perces előadást tartani.
Minden hajóhad sebessége a hozzá tartozó leglassúbb hajó sebességétől függ. A tanítók gyorsasága is ezen múlik. Ők sem haladhatnak gyorsabban, mint a leglassabban cammogó diákjaik.
A tanárnak adnia kell magából személyest, egyedit, a tanulóknak szóló közléstartalmú jelzéseket ahhoz, hogy kapcsolódni tudjanak hozzá. Reagálnia is kell arra, ami a tanulóban egyedi, sajátos.
A gyerek először játsszon, és ha ebben elfáradt, akkor majd kedvvel, önként veti magát a tanulásra. Mert a gyerek nem lusta, hanem kezdettől fogva mérhetetlenül kíváncsi, és igyekszik elsajátítani a világot. Lustává csak akkor lesz, ha igényeit, testi és lelki szükségleteit újra és újra semmibe veszik, mint ez nagyon gyakran az iskolában, sőt, már az óvodában is megtörténik.
Az iskolaérettség (…) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.
Az igazi tanulás önálló tevékenység, ezért ellenzek minden együtt tanulást, korrepetálást. Meggyőződésem, hogy néhány hét vagy hónap alatt a gyerekek maguktól is beletanulnának az önálló munkába, ha volna időnk ezt kivárni.
A ma oktatott tananyag zöme hülyeség. (…) A felejtés számára tanítunk.
Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik! Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre. A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban természetesen még ma is nagyon rossz utakon jár. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanításának célja soha semmiképpen sem a történelmi adatok és események bemagoltatásában, ledarálásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló vajon pontosan tudja-e, mikor volt ez vagy az a csata, mikor született ez vagy az a hadvezér, és az sem, hogy mikor tette fejére valamelyik – mégpedig többnyire jelentéktelen – uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos! Történelmet „tanulni” annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, amelyek mint okok a szemünk előtt zajló történelmi eseményekre hatnak.
Az oktatásnak elvileg két résztvevője van: a tanár, aki ismereteket közöl, és a diák, aki ezeket az ismereteket befogadja. Valójában mi tanárok lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a közlés iránya nem ilyen egyoldalú. A diákok is tanítanak minket, például azzal, hogy egynémely alapfeltevésünk nekik kevésbé nyilvánvaló, vagy hogy olyan kérdéseket tesznek fel, amikre addig nem gondoltunk.