Minden nő szívesen lenne hűséges. Csak olyan férfit nehéz találni, akihez hű lehetne maradni.
A nők hűsége, visszafogottsága a stabil elköteleződésű partnerre vágyó férfinak határozottan keresett, értékes tulajdonság.
A férfiak az okai, hogy a nők nem szeretik egymást.
A férfi olyan hamar felmelegszik, mint a villanykörte: egy pillanat alatt tűzbe jön, s ugyanilyen hamar ki is hűl. Ellenben a nő – s ez tudományosan bizonyított tény – úgy melegszik fel, mint a vasaló. Lassan, fokozatosan forr fel, mint a jó húsleves. De ha egyszer átforrósodott, nincs, aki lehűtse.
A férfiak kevesebbet hazudnának, ha a nők kevesebbet kérdeznének.
Asszonyok férfiakban mindent szeretnek, csak a férfit nem.
A szerelem a nőt ravasszá teszi, a férfit együgyűvé.
A balszerencse olyan, mint a szerelmes nő: semmi köze az ésszerűséghez. Olykor látszólag minden ésszerűség ellenére csatlakozik valakihez, de éppúgy elhagyja minden konstatálható ok nélkül egyik pillanatról a másikra.
Amit egy nő meg akar tudni, azt kiveszi vagy sírással, vagy kéréssel, vagy édes csókkal.
A nők szerint a titok vagy túlságosan nagy ahhoz, hogy egyedül hordozzák, vagy túlságosan kicsi ahhoz, hogy érdemes volna megőrizni.
A keresztény vezetés évszázadokon át arról beszélt, hogy az asszony eredendően gonosz, és az egyház legnagyobb szentjei azok, akik leginkább megvetik a nőket.
A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, hogy semmi értelme.
Volt valami varázslatos benne, félig kislány, félig nő volt, a pajkos tündérből szirénné vált, majd vissza, játszott az emberi érzelmek minden skáláján, néha csupán arcmimikáját és hihetetlenül szép, zöld szemét hívta segítségül.
Eddig még sohasem jutott eszébe, hogy egy ötvenéves női test, amelyet a gyermekszülés óriási méretekre növesztett, aztán a munka megkeményített és eldurvított, amíg olyan érdes nem lett, mint egy túlérett répa, szép is lehet. Pedig az volt, s különben is, miért ne lehetne az? – gondolta. Az izmos, gránittömbhöz hasonló, határozott körvonalak nélküli test s a reszelős, vörös bőr úgy viszonyult egy lánytesthez, mint a csipkebogyó a csipkerózsához. Miért kellene alsóbbrendűnek tekinteni a gyümölcsöt a virágnál?
A régiek a márványhoz hasonlították a női testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.
Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes művész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan műgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden művész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy művészek a nők; sajnos, művük romlandó.
Ha egy nőn csak bizonyos részleteket lehet dicsérni, például, hogy szép a haja, vagy gyönyörű a lába, az annyit jelent, hogy jaj de kár, hogy egészben nem gyönyörű.