Az elefántember olyan film, amilyenből négyévente ki kellene jönnie egynek, jót tesz a világnak, ha elmennek megnézni az emberek. Gyönyörű történet, gyönyörű élmény, időtlen.
A düh, a depresszió és a bánat gyönyörű egy történetben, de a valóságban a filmrendezőre vagy a művészre méregként hat. Satuba szorítja a kreativitást.
Van, aki azt mondja, nem érti a zenét, de a legtöbb ember az érzelmeivel éli meg, és tudják, hogy a zene elvont, nem feltétlenül ésszel kell felfogni, nem kell rögtön szavakkal értelmezni, csak hallgatni. A film nagyon is hasonlít a zenéhez. Lehet nagyon absztrakt, de az emberek érteni szeretnék, értelmet akarnak neki adni, amit szavakkal ki tudnak fejezni. És amikor ez nem megy, csalódottak.
Aztán jött az impresszionizmus. Az tudod, hogyan született meg? A Renoir azt mondta, hogy egyik nap egyiküknek nem volt több feketéje. Hát így.
– Maga szerint, miért érdekli az embereket a művészet?
– Nem tudom…biznisz?
– Nem! Mert ez az egyetlen nyoma a mi földi utunknak.
A játékfilmekben a rendező az isten; a dokumentumfilmekben pedig Isten a rendező.
Ha elég jók, a hang elhallgathat, a közönség úgy is tökéletesen érteni fogja, mi történik.
– mondta Hitchcock a hangosfilmekről
Egy jó képnek nem kell technikailag tökéletesnek lennie, elég, ha emlékezetes.
Ha sikerül egy nap egy jó fotót készítenem, azt már sikernek tekintem. Általában sikerül többet, nem csak egyet, de a cél az mindig legalább egy.
A zene és a fotó számomra mindig is összefonódott. Egyetlen művészre sem tudok anélkül gondolni, hogy ne jelenjen meg egy kép a fejemben. Gyakorlatilag minden nap írok zenét, fényképezek vagy videózok, és ez mostanára még inkább így van, mint korábban. Az internet hirtelen sokkal több tartalmat igényel, videókat, képeket… mindent. Néha idegesítőnek is találom.
Sosem akartam sztár lenni. Mindig is zenész szerettem volna lenni, és az egész hozzáállásom a művészeten alapult, nem pedig azon, hogy mennyi lemezt adok el vagy milyen nagy arénákban játszom majd.
Lehet, a következő generáció már másképp fog állni a mozihoz. Mert már fiatalkorban megszokják, hogy a filmeket szépen összerakják, remek szórakozást nyújtanak, de csak arra jók, hogy valami elvonja a figyelmüket. Pedig szerintem a mozinak az életünkhöz is hozzá kell tudni adnia.
Forgatni utálok, vágni imádok. Nem tudom megmondani, mi az, ami hajt, miért tesz rám ekkora hatást, amikor a vágószobában összeáll a kép, vagy a kamerával tökéletesen sikerül elkapnom egy érzést, egy fordulatot.
Számomra a Szegénylegények mérföldkő volt. Soha nem láttam olyan kameramozgást, mint Jancsónál. Látszólag objektíven körbepásztázza a némán mozgó színészeket, és közben egy szó nélkül tökéletesen ábrázol politikailag vérfagyasztó helyzeteket.
Gyengét alkotni nehéz és fölösleges, mégis sokan csinálják. Ki tudja, miért.
Nem értette a családom, miért akarok én festő lenni. Hiszen már van fényképezőgép, mondták. Ennyit értettek belőle.
Egyre gyakoribb a mű nélküli művész, s a művészet nélküli mű, meg a minden nélküli semmi.