Úgy mondják, hogy egy művésznek állandó tragédiára van szüksége, hogy teljes mértékben ki tudja magát fejezni a műveiben, de én nem vagyok művész, és még ha azt is mondom egy dalban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az az ember én vagyok, de azt sem jelenti, hogy csak egy történetet mesélek el. Azt jelenti amit vagy akit akartok, mivel mindenkinek megvan a saját meghatározása bizonyos szavakra és amikor a zene a kontextus, akkor nem lehet arra számítani, hogy a szavaknak ugyanaz lesz a jelentése, mint a hétköznapi beszédben, vagy a szótárakban, mivel én művészetnek tartom a zenét, és amikor azt mondom „ez a dal egy művészeti alkotás”, nem úgy értem, mint például egy festmény esetében, mivel szerintem a vizuális művészet közel sem olyan szent, mint a rögzített vagy hallgató kommunikáció, de az is művészet. Úgy érzem, ez a társadalom elvesztette az érzékét, hogy megítélje, mi a művészet. A művészet bizonyos dolgok kifejezése. Ehhez a kifejezéshez pedig 100 százalékos szabadságra van szükség. És komolyan ba**akodnak a rendelkezésünkre álló szabadsággal, amellyel kifejezhetjük a művészetünket. Basszus… ennek a szónak is legalább annyi mellékjelentése van, mint a művészetnek és én már jócskán túl vagyok azon a ponton, amikor lazán le tudnék ülni és panaszkodni erről a problémáról a kontrollmániás jobboldaliaknak, akik a fő felelősök azért, hogy megsemmisítették a művészetet.
