A művészet, az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget, ahol az árnyék alatt vagy a villámfényben egyszerűen már nem lesz a világ olyan, mint azelőtt volt.
Művészet idézetek
Milyen szép volna, milyen nagyon-nagyon szép, ha a magyar irodalom visszanyerné függetlenségét és szabadságát attól a kulturális-hatalmi szisztémától, amellyel szemben most vesztésre áll, mert részt vesz benne, vagyis kiszolgálja. A kortárs irodalom nagy része ugyanis (tehát a nagy része, azaz nem az egész) az újkapitalista Magyarországon vakon adta át magát ennek a szisztémának, az általa hirdetett törvényeket megfellebbezhetetlen törvényekként tiszteli maga is, holott éppen az a helyzet ezekkel a törvényekkel, hogy nem megfellebbezhetetlenek. Kinek hitték el a művészek, hogy művészetet csak „sikeresen” lehet művelni? Kinek hitték el, hogy ahhoz, hogy egy könyv elérje célját és olvasóit, feltétlenül ítélethozókra van szükség? Miért mentek bele abba, hogy a kritikusoknak, a szerkesztőknek, a könyváruház-tulajdonosoknak etc. ekkora hatalma legyen? És kinek hitték el, hogy ők valóban művészek?
A művésznek az a dolga, hogy megtalálja a maga személyes viszonyát a saját kultúrájához. A mai kor művészének ugyanazt kell tennie, mint a régieknek: ahhoz, hogy létrehozza művét, vissza kell vonulnia a világtól, nagy távolságot kell tartania tőle, és teljesen egyéni életmódot kell kialakítania. A művész nem azonos a társadalom egy tagjával. Szerepe, jelentősége rendkívüli – ha elvész, semmi nem jön a helyébe.
Én azt tartom – magyaráztam neki –, hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé.
Mi a költő, a szónok, a filozófus, a művész munkája? Élete néhány boldog percének története, melyet megörökítve ki akar ragadni a feledés homályából.
A komédiában ez idáig a jellem állt a középpontban, a társadalmi szerep csak másodlagos volt; ma a társadalmi szerepnek kell a középpontban állnia, a jellem ehhez képest csak másodlagos lehet.
A vaskos bohózat, a vásári színjáték és a paródia nem műfajok, hanem komikum vagy a burleszk változatai, melyeknek megvan a maguk sajátos tárgya.
Mivé lenne az ízlés; és hova jutna a művészet, ha nem engednénk át magunkat erejének, és ha önkényesen korlátokat szabnánk hatásának?
Ma az látható, hogy a művészeteket áruba bocsátják. Én úgy látom, hogy az emberek önmagukat is áruként kezelik, a különböző felszereléseket pedig tömegcikként gyártják.
A körülöttünk lévő világ hatalmas változásban van, és azt hiszem, a művészet dicsősége abban rejlik, hogy nemcsak túléli a változást, hanem vezeti is azt.
A mozinak ma már széles tömegben hódolnak szolgai módon, tehát aki közönségfilmet forgat, egész népek szellemi arculatát, szokásrendjét, lelkiállapotát határozza meg, hiszen az emberekre naponta képek tömege zúdul a vásznakról. A mozi éppúgy mérgez, akár a bányamunka, tönkreteszi az idegszálakat, olyan, mint a kokain, válogatás nélkül kábít, s még veszélyesebb is, mert titkon, észrevétlenül munkálkodik.
Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.
Úgy mondják, hogy egy művésznek állandó tragédiára van szüksége, hogy teljes mértékben ki tudja magát fejezni a műveiben, de én nem vagyok művész, és még ha azt is mondom egy dalban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az az ember én vagyok, de azt sem jelenti, hogy csak egy történetet mesélek el. Azt jelenti amit vagy akit akartok, mivel mindenkinek megvan a saját meghatározása bizonyos szavakra és amikor a zene a kontextus, akkor nem lehet arra számítani, hogy a szavaknak ugyanaz lesz a jelentése, mint a hétköznapi beszédben, vagy a szótárakban, mivel én művészetnek tartom a zenét, és amikor azt mondom „ez a dal egy művészeti alkotás”, nem úgy értem, mint például egy festmény esetében, mivel szerintem a vizuális művészet közel sem olyan szent, mint a rögzített vagy hallgató kommunikáció, de az is művészet. Úgy érzem, ez a társadalom elvesztette az érzékét, hogy megítélje, mi a művészet. A művészet bizonyos dolgok kifejezése. Ehhez a kifejezéshez pedig 100 százalékos szabadságra van szükség. És komolyan ba**akodnak a rendelkezésünkre álló szabadsággal, amellyel kifejezhetjük a művészetünket. Basszus… ennek a szónak is legalább annyi mellékjelentése van, mint a művészetnek és én már jócskán túl vagyok azon a ponton, amikor lazán le tudnék ülni és panaszkodni erről a problémáról a kontrollmániás jobboldaliaknak, akik a fő felelősök azért, hogy megsemmisítették a művészetet.
Sosem fogom megcsinálni a Ponyvaregény 2-t, de ettől függetlenül simán forgathatnék más filmeket is ezekkel a karakterekkel.
Nem hiszem, hogy van olyan értékes művész, aki ne kételkedne abban, amit csinál.
A művészet a szerencsén és a tehetségen múlik.
Úgy vélem, a mozi, a filmek és a mágia mindig is szorosan összefüggtek. A legkorábbi filmkészítők a bűvészek voltak.
A kockázat nélkülözhetetlen a filmgyártásban. A művészet maga a kockázat, mindig is az volt. Ha az ember már előre biztos abban, hogy amin dolgozik, az egy bámulatos alkotás, akkor elég valószínű, hogy a végeredmény nem lesz az.
Ma senki sem fektet pénzt a filmiparba csak azért, hogy valami újat hozzon létre. Csak az számít, hogy a befektető pénze megtérül-e. Pedig a kockázatra nagy szükség van, az viszi előre az embert. Engem a biztonsági játék nem érdekel.
(2015, Euronews-interjú)