Elég jó vagyok ahhoz, hogy profi focista legyek, egy-egy angliai csapat még jól is járna velem. A Premier League-ben a szélsők jobbak is lehetnének. Le tudom venni az átadásokat, néhány játékost ki tudok cselezni, és máris itt a gólhelyzet. Nem mondom, hogy én leszek a következő Cristiano Ronaldo, de gyors vagyok, és jól bánok a labdával.

Otthon kezdtek úgy kezelni, mint Bob Marleyt. Boldogan viseltem Jamaica színeit, de amikor Marleyhoz kezdtek hasonlítgatni, attól megijedtem, mégiscsak ő volt minden idők leghíresebb jamaicai sztárja. Amikor még gyerekként Magyarországon jártam, elvittek bennünket egy koncertre, ahol ámulva láttam, hogy a zenekar Marley számait játssza.

Olyan csajom volt, amilyet akartam. Bármelyik buliban válogathattam. Los Angelesben összefutottam Heidi Klummal és Sandra Bullockkal egy étteremben. Amikor indulni készültem, az étterem tulajdonosa megkért egy fotóra, ekkor figyeltek fel rám és a barátomra. Megkérdezték, hogy bulizni megyünk-e.
– Naná, velünk tartotok?
– Még szép! Ha nem gond – válaszolták.
Micsoda este volt! Lementünk egy klubba, dumáltunk, hülyéskedtünk. Persze, hogy álmodoztam róluk, ki ne álmodozna Heidi Klumról és Sandra Bullockról, de semmi nem történt közöttünk.

– Ön mióta sportriporter?
– Öt éve
– Én tizenöt éves korom óta ilyen gyorsan futok, hét éve sikeres atléta vagyok. Megnyertem a junior vébét, én tartom a junior világcsúcsot 200-on. Talán készüljön fel alaposabban, és akkor legközelebb majd nem kérdez ostobaságot. Írja be a laptopján a keresőbe, hogy Usain Bolt, és nézze meg, milyen találatokat ad ki!

(Egy újságírónak válaszolta, aki Bolt doppingszer használatát pedzegette.)

Sokan azt gondolták, hogy azért akarok 100-at futni, mert a pénz motivál, hiszen a 100-asok nagyobbat kaszálnak. Most elárulom, hogy egyetlen dolog vezérelt: meg akartam úszni, hogy 400-at kelljen futnom.

A marihuánás cigi kísértésének egyszer engedtem, de rettenetes volt. Elszédültem, és az jutott eszembe, hogy ha apa megtudja, hogy egy kis Bob Marley lettem, kitekeri a nyakamat.

Amikor 5-6 évesen elkezdtem iskolába járni, apám egy dolgot a lelkemre kötött: mindig mindenkinek köszönjek, függetlenül attól, hogy kiről van szó. Legalább húsz embernek köszöntem iskolába menet. A legtöbben visszamosolyogtak, de volt egy idős néni, aki minden áldott reggel odacövekelte magát a kapujához, és soha nem köszönt vissza. Egy nap aztán nem köszöntem neki. Amikor aznap délután hazaértem, az öregasszony ott állt a nagyszobánkban, két karját összefonta, és a lábával dobolt. Apám megragadta az ingemet. „Bolt, nem megmondtam, hogy mindenkinek köszönj, aki mellett csak elmész az utcán, bármi is történjen?” Olyan verést kaptam, hogy egy életre megtanultam a leckét, soha többé nem néztem levegőnek senkit.

Debrecenben ittam életemben először szénsavas vizet. Beletelt néhány évbe, mire hozzászoktam az ízéhez.

Mindig azt mondom, a rekordok azért vannak, hogy megdöntsék azokat. Egy nap majd jön valaki, aki új csúcsot ér el. De remélem, hogy egy darabig még én leszek a világ leggyorsabb embere.