Senki sem álmodozik a gondokról, de mindenki életében jelen vannak.
Mint a meleg tenyérben azonnal elolvadó hópihe, a hír is csak akkor számít igazán, amikor először találkozunk vele.
Égben az első sorban az utolsó
holton vagy a kendő méhben vagy a borsó
völgyben vagy a zengő szívben vagy a dobszó
égre nyíló szemben egy szem hó.
A hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nem csak a munkámban, de az élet egyéb területein is.
Meg kell tanulnunk elengedni magunktól a tárgyakat, az értékeket, hogy megőrizhessük önmagunk épségét, hiszen minden csoda három napig tart – miért őrizgetnénk őket három napnál tovább?
Minden faluba legalább két kocsma kell: az egyikbe jár az ember, a másikba pedig be sem teszi a lábát.
Az egyidejűség igénye csak a mi életünkben, korunkban lett állítólagos feltétel, nélkülözhetetlen dolog. Mi azonnal szeretünk tudni mindent, és amikor a szemünk láttára zajlik egy csata vagy egy terrortámadás, egy árvíz éppen ragadja el áldozatait, vagy az autóversenyen összeütközik és felrobban két jármű, vezetőik pedig odavesznek – elégedetten vesszük tudomásul, hogy lám, mi rögtön megtudtuk, hogy is van ez.
Párhuzamosan élsz… önmagaddal. Minden nap felkelsz, elkészíted a reggelit, felöltözöl, munkába indulsz. Dolgozol, bevásárolsz, mosol, főzöl, takarítasz. Gyermeket nevelsz. Minden nap ugyanazt, minden nap ugyanúgy. Unalmasan, belefásulva. És álmodozva. Mert van egy másik életed. Amit sokan észre sem vesznek talán. De a tiéd az is. Sőt, igazán az a tiéd. Álmaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel. Időnként, titkos szobádban előveszed féltve őrzött álomkabátodat, magadra veszed, és álmodsz. Álmodod azt az életet, amit élhetnél is.
58 éves koromban megértettem, hogy a szépség belülről jön. És ahhoz, hogy szép legyél, minden nap azt kell tenned, amit szeretsz. Reggeltől estig. Én ezért táncolok. Addig, míg a lábaim bírják.
Két dolog kell ahhoz, hogy minden napot jobbá tégy: használd az agyadat, és mondj köszönetet!
Sajnos ma már a közönségnek is elveszett az a belső érzéke, hogy átadja magát egy meg nem tagadható folyamatnak, mert „érteni” akarja, amit látott, zavarja, ha nem tudja, mit és miért kellene élveznie. És ez az élet más területeire is igaz: mindent „érteni” akarunk, mert elveszítettük a kapcsolatot a valóság mélyebb tartalmaival, és azt hisszük, hogy intellektuális magyarázatok által kerülünk majd közelebb ezekhez.
Messze néző, ragyogó, őszi reggel volt ezen a napon, amikor úgy érzi az ember, akár átkiálthatna a szomszéd faluba – ha akarna -, de hát miért is kiabáljon, amikor nincs mit mondania, s a tarlott tőkék között a levélhullató suttogásban nincs is lármázó kedve senkinek.
Nem mozdult semmi, csak az Idő ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket, napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az erdő. Visszajött a pinty ezüstciterájával, nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken, amikor mindent betakart a hó, békésen pipáltak a kémények, mert az erdő úgy is adott, amit adhatott.
Éppen a mindennapi élet sivársága kell, hogy az élet kis szépségeinek apró gyönyöreinek keresésére és megtalálására serkentsen. S éppen manapság fokozottabban, mint egyébkor kell megbecsülnünk minden szépséget és minden jót, amit az élet nyújthat. Ha mégoly szerény, ha mégoly kicsi is. Soha nem volt annyira igaz Berzsenyi örökéletű tanácsa: minden órádnak leszakaszd a virágát, mint ezekben a virág-szegény időkben.
Kétségtelen, nem az a legfőbb gondja a ma, bús és gondterhes magyarjának, s derék asszonyának, hogy mit hogyan süt, főz, s hogyan találja fel. Inkább az a gondja, hogy lehetne a mindennapi szűkös falathoz valót megkeresni, s azt a keveset, ami megvan, miként lehet legjobban beosztani a jusson is – maradjon is elvének szem előtt tartásával.
Kedves Naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy „jól vagyok, köszönöm”, de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, „hogy vagy?”, igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Túl sok dolgot próbáltam csinálni egyszerre, ilyen a természetem. De élveztem, és még mindig élvezem.
Vannak napok, amikor kicsit minden a helyére kerül. A bűnök, a hibák megbocsáttatnak, és még az idegent is nagy ölelés fogadja. Ilyenkor elégedetten dőlünk hátra, mondván: túl vagyunk a nehezén.