A szükség istennője karjaiba vett, és gyakran összeroppanással fenyegetett, de a sors csapásai között akaratom csak erősödött, ellenállásom nagyobb lett, míg végre akaratom került ki győztesen a küzdelemből.
Ha cselekszel és győzöl, az csodálatos! Ha cselekszel és veszítesz, az fájdalmas – de ez még nem kudarc. A kudarc az, ha nem teszel semmit!
A sikerhez nem vezet kipárnázott út, nem vár rózsakert a harctéren.
Ha mi megtesszük a magunk részét, akkor Isten megteszi a többit. Ha megjelensz a csatamezőn, Isten meg tudja adni a győzelmet. De ha eleve feladod, akkor ugyan mit tudna még tenni érted?
Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek.
Valósággal élvezem a kihívást, amikor vissza kell kapaszkodnom a csúcsra. Hisz épp a küzdelemtől olyan édes a siker – ha eléred.
Az embernek muszáj szembenéznie az életben adódó problémáival, és kísérletet kell tennie megoldani azokat.
A magam részéről meg fogom tenni, amit meg kell tennem. Hogy ez mire lesz elég, hányan követnek… majd meglátjuk.
Az ismeretlen tényezőket lehetetlen előre látni, ám ha mindvégig odafigyelünk az esemény előtt, tíz helyett valószínűleg csupán eggyel vagy kettővel kell megküzdenünk.
Mindannyian ugyanazt a csatát vívjuk. Mindannyian a kényelem és a teljesítmény között ingadozunk. Vívódunk, hogy megelégedjünk-e a középszerűséggel, vagy hogy vállaljuk-e a szenvedést azért, hogy minden átkozott percben a legjobbat hozzuk ki önmagunkból.
Mindig van egy százalék, aki hajlandó dolgozni azért, hogy dacolhasson az esélyekkel.
Szeretném, ha az emberek látnák, hogy egyszer fenn, egyszer lenn, de nem szabad feladni, támaszkodni kell a szeretteinkre és élvezni kell az utat is, nem csak a célt.
Az emberi élet olyan, hogy megpróbáltatások vannak és ezek személyiségformálóak. Úgy mondják, hogy ha valamit mindig eléd tesznek, eligazgatnak, „eléd terítik a vörös szőnyeget”, akkor nem tanulod meg, hogy hogyan kell harcolni.
Tudok őszintén örülni mások felfedezéseinek, kíváncsi vagyok rá, érdekel. Nekem soha nem az volt a célom, hogy hosszabb legyen a CV-m vagy vastagabb a pénztárcám. Voltam nagyon mélyen is. Amikor lefokoztak, nem keseregtem sokáig, örültem a szabadságnak. (…) Csak arra koncentráltam, amin tudok változtatni. Hogy a másik fizetésemelést kap, saját labort, azon miért stresszelném magam, az teszi tönkre az embereket. Tudom, mennyire nehéz ilyen környezetben dolgozni. A saját csapatom is arra ösztönzöm, hogy ne értem vagy a BioNTech-ért dolgozzanak, hanem saját magukért, azért mert tudni, látni, megismerni akarnak.
Azt, hogy nekem könnyű vagy nehéz volt, senki nem tudja, csak aki tényleg velem volt az elejétől kezdve. Hogy miket éltem át, nem lehet elmondani, mert ahhoz ott kellett volna lenni, hogy lássák, hogy semmi sem jött könnyen. Az sem, hogy 15 évesen egyedül Salzburgba kellett költöznöm minden nyelvtudás nélkül az akadémiára, a családom és a barátaim nélkül. Ez mentálisan vagy megesz, vagy megerősít.
Szerintem mindig lesznek olyan emberek – teljesen mindegy, hogy mit érek el -,akik azt mondják, hogy „szerencse”, hogy „pont úgy jött ki a lépés”. De én nem foglalkozom ezekkel, csinálom a saját dolgomat, és megmutatom, hogy ez nem szerencse.
Anyám volt a mentorom. Azt mondta, bármit megtehetsz, ha igazán elhatározod magad! Ha lusta vagy, akkor elbuksz. De ha tényleg elhatározod és megküzdesz érte, akkor bármit elérhetsz!
Csak a nagyok kételkednek igazán önmagukban. És a kételyeket napról napra leküzdve múlják felül önmagukat, napról napra nagyobbá válva.
