Egyszer, tizenhárom éves koromban, az anyukámnak el kellett mennie valami partira. Azt mondta: “Lenny, légy szíves, mosogass el, és rakd el az edényeket.” Kábé éjjel háromkor felébresztett, és kiráncigált a konyhába. Az egyik szekrényajtó kábé ujjnyira nyitva volt. Ő meg rámutatott: “Csukd be az ajtót!” Nem hittem el, hogy ez a nő képes kirugdosni az ágyból az éjszaka közepén, csak emiatt! De hát, a dolgokat végig kell csinálni. Ha nem kaptam volna ezeket a leckéket, nem tartanék ma itt.
Amikor az emberek azt kérdik, mit teszek, amikor minden összeesküszik ellenem a világban, tudjátok, mit válaszolok? „Megyek tovább. Nem állok meg. Nem számít, hogy pofont kapok, odatartom a másik orcámat is. És hogy fáj? Nem azzal foglalkozom, mi történik most vagy mi történt korábban. Csak megyek tovább, előre.
A harc, a küzdelem, a háborgás, az elégedetlenség, a lázadás: megannyi forradalmasítója a tehetségnek. Ettől a vér felpezsdül; az akarat megacélosodik; az életerő megduzzad. Az ember érzi magát. Elibe toppan a sorsának és bírkózik vele. Az akadályt legyőzi. Csak elpuhulni, elernyedni nem szabad. Mert a gyenge elbukik. Minden sikernek ára van. Egyszer a szívünk vére, máskor a belőlünk fakadó könnytenger.













