A Berki egy szerep, egy brand és van mellette a Berki Krisztián.
Az interjúhoz két ember kell. Két egyenrangú ember. Függetlenül az Oscar-, Nobel- és egyéb díjak számától.
Sokáig azt gondoltam: az újság csak körítés a sportrovathoz. Első önálló estemre készülve, 1989-ben mondta a Mikroszkóp Színpad akkori rendezője, Marton Frigyes: muszáj olvasni a sajtót, figyelni a televízió, rádió hírműsorait. Mert az esti közönség nem lehet felkészültebb nálam. Rákaptam a dologra, és a közéleti információk erős reflexeket váltottak ki bennem.
A szabad sajtó minden általa történt hibát maga meg is orvosol.
A börtönben nem olvastam újságot. Csak a híradásokat néztem, illetve a Jóban rosszban sorozatot, amelynek egyik női főszereplőjével egykor szorosabb kapcsolatban voltam.
Önmagában semmit sem jelent, ha elhatározod, hogy riporter szeretnél lenni. Fontos, hogy van-e hozzá adottságod, ismered-e annyira a sportágat, amennyire kell, és még sorolhatnám. Régen azért volt nehéz ez a szakma, mert alig volt információ, most meg azért nehéz, mert túl sok van, és nehéz kiszűrni az álhíreket.
Vajon ha a feleségem túlfőzi az articsókát vagy odaégeti a pizzát, akkor odafordulok hozzá, és hülye libának nevezem? Persze, hogy nem. De amikor ott állok a Mesterszakács vagy a Pokol konyhája studiójában, negyedmillió dolláros jutalom a tét, egy bunkó meg odajön, túlfőzi az articsókát, de azért konyhafőnök szeretne lenni egy négycsillagos hotelben, akkor biztosra veheted, hogy megszorongatom.
A Pokol Konyhájához hasonló műsor elkészítéséhez 110 órát veszünk fel, amiből a nézők 42 percet látnak. Nem szólhat minden arról, hogy bejön a vidám séf, Gordon, és bemutatja, hogyan kell öntetet készíteni egy salátához. Én vagyok a világ legboldogabb séfje, amikor a dolgok jól alakulnak. De amikor az én nevem meg lóg ott az ajtón, és valaki elcsesz valamit, aminek ráadásul a tévénézők is a szemtanúi, akkor nincs az az isten, hogy sz…t küldjek ki a vendégnek. A versenyzőknek sem kellene másképp tenniük.
Soha nem értettem, hogy miért kell az emberek magánéletét kivesézni, sportolók esetében miért foglalkoznak ezzel. Igaz, egy főzőműsorban és egy másik televíziós produkcióban szerepeltem, ám soha nem a médiából éltem. Gusztustalannak tartom, ahogy felfújják a dolgokat, teljesen más színben tüntetik fel a valósat.
Nálunk az elmúlt 10 évben olyan leállás nem volt, amit ne terveztünk volna előre, szemben a Facebookkal. Erre én büszke vagyok.
Talán, ha nagyon akarnám, hogy megértsenek, vagy hogy én megértsek valakit, beleringathatnám magam a hitbe, de én riporter vagyok: Isten pedig csak a vezércikkíróknak létezik.
Nem túl sportszerű, amikor a közösségi oldalak kommenthuszárjai mindenfélét irkálnak rólam, de soha nem mondják a képembe. Ez így elég gyenge.
A riporternél az empátia, a tolerancia alapkövetelmény, amint az kéne legyen a civil életben is.
A televízió nagyon gonosz röntgenkészülék. Mindenkiről mindent megmutat, azt is, milyen állapotban van az illető.
Azt nem tartom politikai műsornak, hogy ül két vagy három úgynevezett politikus egy stúdióban, és az egyébként már unalomig ismert érveiket elkezdik egymás fejéhez vagdalni.
Egy kereskedelmi televíziónak a mindenkori hatalommal valamilyen konszolidált állapotban kell lennie, hiszen a léte függ nagyrészt tőle.
Volt jó néhány párttag a televízióban, akik elég nagyszájúak voltak, de azok, akik akkor nagyszájúak voltak vagy elöl álltak, azok érdekes módon most is ott vannak, csak épp a másik oldalon. Én nem értettem akkor sem őket, most meg aztán végképp nem értem.
Jómúltkor figyelemmel kísértem egy vitát egy internetes fórumon arról, melyik a jobb okostelefon, és a dolog odáig fajult, hogy már egymás anyját szidták, és kivégzéssel fenyegetőztek. Mindezt egy telefon miatt. Őrület! Ehhez képest ha megjelenik egy cikk az iraki vagy a darfúri helyzetről, legfeljebb hatan szólnak hozzá.