Ezen a falon, amit emelek, a te neved a vakolat.
Köszönöm e borús szerelmet,
Hogy lelket ad nekem a lelked.
Hogy búcsúzó tekintetemben
Te tündökölsz, én drága szentem.
Mindig várjon rám, akkor is, ha egy nap azt mondják majd, hogy eltűntem. Nem lesz igaz. Még ha el is kellene tévednem a sivatagban, a Szaharában, a szeme ragyogásából fogok inni.
Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled leszek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon… mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az én leheletem lesz az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az én lelkem lesz az.
Fontos vagy. Mert vagy. Csendes érkezés, boldog ébredés, puha ölelés, izgalmas felfedezés, szelíd érintés, lágy dallam, könnyed szárnyalás, valóra váló csoda. Vagy napfény, víz, levegő, illat, íz, szín, kávé, mézescsók, magasság, mélység, távolság, közelség.
Amikor gondolok rád, nem „eszembe jutsz”. Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
Mert ezt teszi velünk a szerelem: repülünk, de könnyen padlót foghatunk. Szárnyak nélkül zuhanunk, mint egy darab szikla, és közben azon gondolkodunk, mi a francért kellett leugranom? De érted ezt is bevállalom, a zuhanást is. Itt csak egyetlen ember van, aki szárnyakat ad nekem, és az te vagy.
Szerelmemet visszatükrözi a szemed, és megmutatja nekem, mennyire szeretlek.
Minden este kitéptelek a szívemből, de te reggelre újra ott voltál.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Mily lakócsere az agyban, a szívben!
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem:
más a jövőm, a járásom, beszédem!
Egy nem változott, szívem egy lakóját
nem cseréltem: úgy szeretlek, mint régen.
Te vagy bennem a biztos állandóság.
Te vagy – romolhatatlan láng!- a lényem.
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit meg is ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
Nélküled, mint az olló egy fele
– van árvább ennél?
Suta a sorsom: hogy vágjak vele?
Mit kezdenék, ha nem szeretnél?
Csak párban, mint a láb,
úgy mehetek tovább!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!
És akkor most megcsókolsz, vagy inkább én tegyem meg e kalandor lépést? Egyelőre semmi többre nem gondoltam. Na jó, ez átlátszó, mint minden, ami nem igaz. Helyesbítek: egyelőre beérem egy csókkal.
Ne csókolj úgy, mint egy nőt, ha úgy akarsz kezelni, mint egy gyereket.
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Te ki vagy te
csupa ki nem mondott kérdés
csupa el nem dúdolt dal
kilenc meg nem élt élet
ajkadon rémisztő vörös, édes mosoly.
