– Létezik a Mikulás?…..
– Mikor karácsony van, akkor te adod az ajándékot, vagy ő? – Kérlelhetetlen volt. Feladtam. Éreztem, hogy tudja az igazságot, csak tőlem akarja hallani. Már tudja, hogy nincsenek csodák. Csetlő-botló felnőttek vannak, akik próbálják egyengetni a világot, és teliaggatni a szürke valót rejtélyes, boldogságot hozó lényekkel.
Az emberek nem attól híznak meg, amit karácsony és szilveszter között megesznek, hanem amit szilveszter és karácsony között.
A karácsonyt nem az a varázs teszi, melynek fenyőgallyas, gyertyafényes s angyalszárnyas keretéből gyermekszobák s gyermeklelkek öröme csattan ki felénk; nem is az a nagy, elvont eszme teszi, mely fölött vitáztak századok s halmozódtak pergamenes kódexek: hanem a karácsonyt (…) az az édes, meghitt bensőség teszi, mely mint szellem és élet kitölti lelkünket, mely mint bizalom s áhítat fakad ki kedély világunkban.
Palotákban s kunyhókban egyaránt a karácsonyfa arra int, hogy a világot csakis a béke s a szeretet teheti jóvá s nemessé.
A karácsonyfa alá mindig gyermekörömmel, gyermekhittel s gyermekszívvel s szeretettel kell állanunk. Akinek ez nincs, s mégis odaáll, az ott úgy fest, mint virágos májusi réten a kiégett kormos s hamvas pásztortűz helye.
Adventben vízbe teszünk kökényágakat s azok kivirágoznak, s az ember örül neki, örül az élet titkának s a szépség kibontakozásának. Nemde ily ág legyen lelkünk, mely az adventi vágytól új életre virágzik ki s szeretetét s odaadását szépségében, a szív tisztaságában leheli Üdvözítője felé?!
Minden lélek egy-egy tenger, s minden érzelme egy-egy hullám. S a karácsonyi éjből ezek a tengerek dagállyá dagadnak.
A karácsony hangulata úgy elömlött a világon, mint a nagyúri parknak májusesti illata, melyből kijut a kastélynak, de kijut a faluszéli kunyhónak is, s érezi azt nemcsak a főúr, hanem az országút vándora is. Ez a hangulat ugyancsak édes s emberséges; van benne annyi szeretet és megnyugvás, annyi biztató remény és szent öröm, hogy nemcsak a hívő, hanem a hitetlen is megérzi varázsát. Ez a hangulat mint általános jóindulat járja be a világot; örülünk azon, hogy szeretetünket másokkal megéreztetjük, s hogy viszont másoktól jóindulatot veszünk s hogy élvezhetjük azt, hogy szeretnek minket.
Karácsony-éj, legszentebb éj! Mennyei fény, ezüstös angyalszárnyak szövődnek sötét fátyolodba s a teremtést édes angyalének ébreszti föl karjaidból. Angyalok ereszkednek le benned magányos lejtőkre s éneklik az isteni szeretet diadalénekét. A mennyei harmónia leolvad a ködös, álmos völgyekbe, akkordjai ellejtenek a hegyek csúcsain s felhőket ringatnak hullámaikon; az erdők suttogása elakad az éji szellőben, s az alvó halandókra az álom legrózsásabb látomásai hullnak.
Koszorút kötünk a karácsony örömeiből s az újév reményeiből, glóriás fenyőgallyból s küzdelmes pálmaágból. Gondolatainkra két világosság vetődik, az egyik a karácsonyéj fényessége, a másik az újév hajnalának bíborsugárzása. Bűbájt gyakorol, izgalmat kelt mindkettő; az egyik a régi öröm bája, mely mindig új, – a másik az újév izgalma, mely már oly régi.
Apádnak volt, – neked már nincs, fiam!
Látod, látod: ez itt a Trianon!
Neked az angyal ruhát hoz s cipőt,
neked már nem jut játékos öröm,
szegény kis magyarom!De ne búsulj! lesz ez még jobban is!
Nem lesz mindig ily fekete karácsony!
Terem még dúsabb, fényesebb fenyő,
ott, hol apádnak,… csak el kell menni érte
át a határon!Törüld le könnyed, de sohse feledd,
hogy elrabolták karácsonyi álmod!
Fogadd meg itt, e csonka fa alatt,
hogy fiadnak a szép magyar karácsonyt
visszavarázslod!







