Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.
Isten addig nem adott betegséget az emberre, amíg előbb a gyógynövényt, amely elmulasztja a betegséget, meg nem teremtette a Földön.
A kóbor, kivert kutyának is Isten vezérli lépteit, hogy a hosszú, fáradt út után végleg megpihenhessen egy szerető gazdinál.
Ha Isten nem akarta, hogy állatokat együnk, akkor miért húsból teremtette őket?
Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? – Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.
Mivel meg vagyok győződve, hogy Isten a forrása a bölcsességnek, helyénvalónak és szükségesnek tartom sürgősen kérni jóindulatát, hogy megkapjam azt. Erre a célra a következő imádságot fogalmaztam meg napi használatra: „Ó, hatalmas Jóság! Bőkezűen adakozó Atya! Kegyelmes Vezér! Gyarapítsd bennem a bölcsességet, mely feltárja a legmélyebb érdeklődésemet. Erősítsd meg az elszántságomat, hogy gyakorlatban megvalósítsam mindazt, amit a bölcsesség felkínál nekem. Fogadd el más gyermekeidért végzett jóakaratú szolgálatomat, mert csak így tudok válaszolni jóságod bizonyítására, amit felém állandóan tanúsítasz.”
Hiszek az egy Istenben, a világegyetem teremtőjében. Hiszem, hogy gondviseléssel kormányozza a mindenséget. Hiszem, hogy imádatra méltó, hogy a legszívesebben vett szolgálat, amit adhatunk Neki, ha jót teszünk gyermekeivel.
Isten gyógyít, az orvos pedig kapja a fizetséget.
A bor annak bizonyítéka, hogy Isten szeret minket és azt szeretné, hogy boldogok legyünk.
Az ember ereje abban áll, hogy igyekszik kikutatni, melyik úton megy Isten, aztán maga is arra indul.
A gyermek Isten álláspontja, amely szerint az életnek folytatódnia kell.
Becsüld meg az időt, amit itt töltesz a Földön, tudd, hogy Isten mindig megbocsátott neked, és bocsáss meg te is.
Ötéves korunkban azt kérdezzük:
– Miből lett az asztal?
Tizenöt éves korunkban:
– Miből lett az ember?
Huszonöt éves korunkban:
– Miből lett az Isten?
És mindenkor elfogadjuk, hogy:
– Az asztalt az asztalos csinálta.
De már az emberre azt mondjuk, hogy:
– Magától keletkezett.
Az Istenre meg azt mondjuk:
– Nincs.
Hiszem, hogy ha volna Isten, kevesebb rossz volna a földön, hiszem, hogy ha a rossz jelen van a földön, akkor e felfordulás vagy Istentől ered, vagy Isten nem tudja meggátolni; márpedig nem félek olyan istentől, aki vagy gyenge vagy gonosz, szemébe nevetek, kacagom ostorát.
A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van -, hogy nem létezik.
„Isten” nem több, mint az olyan igazságok régi megnevezése, amelyekkel képesek vagyunk azonosulni.
Nem hiszem, hogy létezik egy igazi, gondolkodó Isten, aki feljegyzi minden madár halálát Ausztráliában, vagy minden bogárét Indiában, egy Isten, aki nagy aranykönyvébe beleírja minden bűnünket, és ítélkezik felettünk, amikor meghalunk – nem akarok egy olyan Istenben hinni, aki szándékosan rossz embereket teremt, hogy aztán szándékosan elküldje őket megsülni a pokolba, amelyet szintén ő teremtett -, de azt hiszem, hogy kell lennie ott valaminek.
Amikor valaki megtalálja az útját, nem szabad félnie. Elég bátornak kell lennie hozzá, hogy rossz lépéseket tegyen. A csalódás, a vereség, a csüggedés mind-mind Isten eszköze, hogy általuk megmutassa nekünk az utat.