Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre.
A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.
Még nem jöttem rá, hogy mi, emberek miért úgy képzeljük el az időt, mint egy hátulról előrefele tartó vonalat, amikor pedig minden irányba mehet, éppúgy, mint minden más a világ rendszerében.
Az idő nem változtat meg bennünket, csupán kibontakoztat.
Az idő múlása arra szolgál, hogy az ember lehetőséget kapjon a fejlődésre, hogy bölcsebbé váljon, kiteljesítse önmagát.
Az állatok nem élnek sem a jövőben, sem a múltban. Ezzel sok gondot megspórolnak maguknak, például nem gondolkoznak azon, meddig fognak élni. Másfelől, a jelenük boldogtalan, ezek a jámbor állatok nem tudnak meríteni sem a múlt szép emlékeiből, sem egy jobb jövő reményéből. Számukra a jelen kínjai végeérhetetlennek tűnnek, se eleje, se vége.
A „felnőttek” általában lehetetlenül gazdálkodnak az idővel. Örökös várakozásban élnek, múlt és jövő szakadékában. Egyre várnak valamit (hol ezt, hol azt), mígnem elérkezik haláluk órája. Nem így a gyerekek. Ők egy szabad órába, egy délutánba, egyetlen percükbe is életük egészét ömlesztik bele, ahogy csak a nagyon gazdagok tudnak és mernek költekezni. (…) Míg a gyermekkort kinőjük, e lelki gyermekséget halálig megőrizhetjük.
Mikor valaki felbukkan a múltból, érzelmes hangon bejelenti, hogy „mindent” rendbe akar hozni, csak sajnálni és nevetni lehet szándékán; az idő már „rendbe hozott” mindent, azon a különös módon, az egyetlen lehetséges elintézés módján.
El kell felejtenünk a napok és az órák fogalmát, hogy jobban odafigyelhessünk a percekre.
Sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, hanem mindig csak a jelen.
A probléma az, hogy álomvilágban élünk, örökké a múltba, vagy a jövőbe nézünk, ahelyett, hogy élveznénk a jelen pillanatot.
Mindig tudd, a dolgok egyszer történnek meg veled; a legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.