Elromlott jó néhány hét,
És néhány hónap és év.
De nagyon vártam, hogy arcod újra lássam,
Mikor vasárnap lesz szívem mélyén.
Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged… újra kezdeném az életet érted.
A legnagyszerűbb örömeink hagyják a legnagyobb hiányt maguk után és hamvadnak el a leggyorsabban.
Pótolsz… folyamatosan pótolsz. Valamit és valakit. A hiányt és Őt. Az Ő hiányát. Pótolod vásárlással, utazással, kozmetikussal, apró élvezetekkel, olvasással… Csak éppen vele nem. Ám ne feledd: ma még megteheted. Amíg fiatal vagy, mindezt megteheted. De elérkezik az idő, amikor nem utazol, nem vásárolsz, nem mész kozmetikushoz, nincsenek apró élvezetek. És Ő sem lesz. Amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Már csak a hiány marad. Pótolhatatlanul.
Nem tud elülni a szívem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
keserves, meddő, parttalan vízen.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: „Álom ez?”
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Amit a legjobban bánok, hogy sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tanultam meg, mert mindig a csínytevésen járt az agyam. Emiatt nagyon szégyellem magam. A mai napig nincs aláírva még a bankkártyám hátoldala sem, mert a nevemet sem tudom rendesen leírni.
Nem jutsz be az egyetemre. Helyhiány miatt nincs állás. Helyhiány miatt nem kapsz szállodai szobát. Helyhiány miatt nem ülhetsz fel a repülőre. Helyhiány miatt másik éttermet kell keresned. Helyhiány miatt számtalan dologról kell lemondanod… És helyhiány miatt nem vagy boldog. Nem azért, mert nincs számodra hely más szívében. Hanem, mert nem találod a helyed.
Hiányzik.
A siker csodálatos dolog, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik.
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.
Hogyan lehettünk (…) egy hónapig olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvű maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze. (…) Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol… Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom.
Feszül a csend, ma is hazakísért,
ül az ágyamon.
Lebben a függöny, játszik a fény
a vállamon.
Ide csak állni jár az idő, vagy meg sem
érkezik.
Ó hogy várlak, csak várlak,
miért nem vagy itt?
Néha még az égen kereslek.
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek.
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám.
Arra gondolj, hogy megvan, amire vágysz. Ne a vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy megvan, amire vágysz. Mert addig, amíg csak a vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az eszedben, nem leszel boldog.
A távollét szerelmesek közt úgy hat, mint a szél a tűzre: a kis szerelmet eloltja, a nagyot tűzvésszé növeli.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Az a rettenetes üresség az érintéskor, mint mikor belépsz egy házba, amely, úgy hiszed, tele van emberekkel, akiket szeretsz, és üresen találod, még a bútorok is eltűntek. Szobáról szobára körbemész, hallod a csupasz padlón a lépteid visszhangját. Hangod az üres falakról visszaverődik, ahol még látni a fényképkeretek vonalát, mint egy holttest körüli krétarajzot. Elment.
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.