Az írás az egyetlen fájdalommentes módja a várakozásnak. Hát írtam neked. Ebben a levélben mindent leírtam, amit érzek. (…) Elolvasod, aztán kimész a fövenyre, és a tenger partján mindent újra átgondolsz, és meg fogod érteni. Lehet, hogy egy óráig tart, lehet, hogy egy napig, nem számít. Végül visszajössz a fogadóba… feljössz a lépcsőn, kinyitod az ajtómat, és egy szó nélkül a karodba veszel s megcsókolsz. Tudom, ostobaságnak tűnik fel. Pedig örülnék, ha így történne. Szép módja a pusztulásnak, beleveszni a másiknak a karjába.
Amikor átköltöztem Franciaországba minden nap sírtam. Nem a távolság miatt, hanem azért mert nagyon hiányoztak a szüleim. Nekik köszönhetek mindent.
A meghittség hiánya nem másoktól teremt távolságot, hanem önmagunk semmibe vételének a jele.
Válságos helyzet:
tudom, hogy boldog vagyok,
csak épp nem érzem.
Azt hiszem, van egy dolog, ami hiányzik: a magánélet. Az emberek általában be akarnak hatolni a magánéletembe, és ez néha nagyon kemény.
Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.
Az ember akkor fogja fel igazán, hogy mit akar leginkább, amikor azt már elveszítette. Akkor érzi legerősebben valaminek a hiányát, ha az már nem lehet az övé.
Ha van egy hat- vagy nyolcéves gyereked, és kihagysz három hónapot az életükből, az pótolhatatlan. Azt elmulasztottad.
Elromlott jó néhány hét,
És néhány hónap és év.
De nagyon vártam, hogy arcod újra lássam,
Mikor vasárnap lesz szívem mélyén.
Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged… újra kezdeném az életet érted.
A legnagyszerűbb örömeink hagyják a legnagyobb hiányt maguk után és hamvadnak el a leggyorsabban.
Pótolsz… folyamatosan pótolsz. Valamit és valakit. A hiányt és Őt. Az Ő hiányát. Pótolod vásárlással, utazással, kozmetikussal, apró élvezetekkel, olvasással… Csak éppen vele nem. Ám ne feledd: ma még megteheted. Amíg fiatal vagy, mindezt megteheted. De elérkezik az idő, amikor nem utazol, nem vásárolsz, nem mész kozmetikushoz, nincsenek apró élvezetek. És Ő sem lesz. Amikor a legnagyobb szükséged lesz rá. Már csak a hiány marad. Pótolhatatlanul.
Nem tud elülni a szívem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
keserves, meddő, parttalan vízen.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: „Álom ez?”
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Amit a legjobban bánok, hogy sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tanultam meg, mert mindig a csínytevésen járt az agyam. Emiatt nagyon szégyellem magam. A mai napig nincs aláírva még a bankkártyám hátoldala sem, mert a nevemet sem tudom rendesen leírni.
Nem jutsz be az egyetemre. Helyhiány miatt nincs állás. Helyhiány miatt nem kapsz szállodai szobát. Helyhiány miatt nem ülhetsz fel a repülőre. Helyhiány miatt másik éttermet kell keresned. Helyhiány miatt számtalan dologról kell lemondanod… És helyhiány miatt nem vagy boldog. Nem azért, mert nincs számodra hely más szívében. Hanem, mert nem találod a helyed.
Hiányzik.
A siker csodálatos dolog, de az ember nem tud éjszaka hozzábújni, ha fázik.
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.