Házasságon azt kellene értenünk, hogy két ember annyira szereti egymást, hogy együtt akarnak élni. Ez akkor is házasság, ha nem írják alá azt a bizonyos papírt – a bizalom és a tisztelet megszentelt szerződése. Számomra ez az egyetlen oka a házasságkötésnek és a házasságban maradásnak… Tehát, ha valamiképpen nem tudom neki azt adni, amire egy nőben szüksége van (…), és úgy érzi, hogy más nőt szeretne maga mellett tudni, akkor én elmegyek. Nem vagyok az a fajta, aki mindenáron marad, és jeleneteket rendez.
Boldog az a férfi, aki igaz barátra lel, és még boldogabb az, aki ezt az igaz barátot a feleségében találja meg.
Amikor egy férfi megházasodik, attól még ugyanolyan gyermeke marad az édesanyjának, mint előtte volt. Ezért ha egy hölgy úgy dönt, hogy nekem adja a kezét és társam lesz az életben, akkor nemcsak hozzám jön feleségül, hanem a családomhoz is.
Azt hiszem, leginkább annyit tudok mondani a házasságról, hogy úgy kell tekintenünk rá, mint egyfajta izomból felépített organizmusra. Folyton mozgatni kell. És hogy folytassam a sportanalógiát, ahogy mondják, oda kell tenned magad. Keményen kell dolgozni rajta, és minden részét megmozgatni.
(mondta Meryl a Chicago Tribune munkatársának, Gene Siskelnek 1986-ban)
A válásnál mindig megértő és nagyvonalú vagyok. Ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes hozzám jönni.
Bármily hihetetlennek is tűnik, egy megértő, a terheket közösen viselő, gondoskodó, egyenrangú társ mellett még egy házasság is lehet boldog. Mindenesetre nem árt néha feltenni magunknak a kérdést: Vajon boldog-e mellettünk a feleségünk, illetve a férjünk?
Minden házasságban van konfliktus, de a legtöbb esetben ezek azért fejlődnek erőszakká, mert a résztvevők egyszerűen nem tudják, hogy van más megoldás is.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmit fogok mondani, de boldog vagyok, hogy összeházasodtam a feleségemmel. Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Mellette biztonságban vagyok.
Pokoli sok időt töltünk együtt, ezért nagyon vigyázunk arra, hogy mindkettőnknek legyen elég ideje magára. Van egy saját kis birodalmam a házunkon belül, ahová a férjem sem törhet rám csak úgy, kopog, és megkérdezi, bejöhet-e. Mi nagyon jól kiegészítjük egymást. Ő aprólékos, akkurátus ember, aki állandóan megszervezi a napokat, egyfolytában nézi a határidőnaplóját, én meg csak felébredek, és megkérdezem, mi lesz ma? Bár tényleg nagy köztünk a korkülönbség, sok szempontból hasonlóak vagyunk. Laza, könnyed kapcsolatban élünk egymással, szeretjük egymást, és boldogok vagyunk.
Tökéletesen megvagyunk anélkül, hogy összeházasodnánk. Én már így, önmagában véve elkötelezettnek érzem magam Russell felé. És hát nem ez a lényege a házasságnak? Addig, amíg ebben az odaadó, elkötelezett lelkiállapotban vagyok, az őszinteség, a törődés és a szeretet állapotában, jól vagyunk. Ragyogóan felneveltük a gyerekeinket, akik nagyszerű emberek. Úgy érzem, remek munkát végeztünk, és nem kellett összeházasodnunk hozzá. Szeretek minden reggel úgy felébredni, hogy látom Russellt, és tudom, hogy van választásom. Nincs okunk összeházasodni.
Egyszerűen a férjem volt az, aki erőt adott, és az évek során ez így is maradt. Sokkal többel tartozom neki, mint azt ő el tudná képzelni.
Egy házasságnak akkor van vége, ha a szeretet szülte gondolatnélküliséggel állsz föl a másik mellől. Amíg a párod ott motoszkál a fejedben, addig még van köztetek valami.
Egy jó veszekedés nem árt egy házasságnak. Pláne az azt követő kibékülés…