Az asszonynak úgy kellene néznie a férjére, mint a világ legnagyszerűbb emberére – mert akkor az az ember a világ legnagyszerűbb férje, édesapja lesz. És tudjon úgy nézni a férj a feleségére, mint a világ legcsodálatosabb asszonyára – mert akkor az a nő kivirágzik, szárnyai nőnek, és lehozza a csillagokat is az égről a családjáért. Fontos, hogy rendelkezzünk ezzel a teremtő hittel.
Házasság idézetek
Életem legnagyobb öröme, hogy olyan feleséget találtam, akivel a legjobban élünk a mai napig. Tudomásul vette az edzést, a versenyt, a sok távollétet, társ volt mindig. Olyan anyja lett a gyereknek, amilyen az enyém volt nekem. Rengeteget köszönhetek neki. Mostanában már az unokáknak magyarázza, hogy ezt az érmet meg azt a serleget hol nyerte a nagypapa.
– beszélt feleségéről a 65-ik születésnapján egy interjúban.
Amikor azokat a párokat vizsgáltuk, akik legalább huszonöt éve élnek együtt, és újra egymással házasodnának össze, felfedeztük, hogy elsöprő többségük (nyolcvannégy százalék) eleve úgy fogadta el partnerét, amilyen. Nyolcvankilenc százalékuk a sok-sok együtt töltött esztendő után is azt állította, hogy „igyekszik elfogadni” házastársát pontosan olyannak, amilyen jelenleg. […] Ezek a férjek és feleségek, akik boldog házasságban élnek, látnivalóan megértették, hogy okosabb elfogadni párjukat olyannak, amilyen, és hiábavaló fáradozás tökéletességre törekedve a megváltoztatásával kísérletezni.
Időközben 32 éves lettem és így házasodásra is gondoltam. Tulajdonképpen azonban azt éreztem, hogy tengerésztisztnek sohasem kellene megházasodnia. „Tulajdonképpen”, mondom, mert ez a meggyőződésem amaz elsietett elvi állásfoglalások közé tartozott, amelyek nyomban meginognak, mihelyt megjelenik ő: „az igazi”.
Összeilleszted a cipzár két végét, megfogod a cipzárkocsit és lassan elkezded húzni felfelé, és segítségével a fogak lassan összeérnek, egymásba kapaszkodnak, elválaszthatatlanul. Ez a kis szerkezet összeilleszti őket, és már nem lehet széttépni. Ahogy a lelkeket sem. Amiket a szeretet fokozatosan, napról napra illeszt egymáshoz. Egymásba. Elválaszthatatlanul.
A monogámia egyik legfontosabb mozgatórugója az, hogy a másik veszi a fáradságot, és meghozza azt az áldozatot, hogy téged választ. Így aztán te egy olyan különleges helyet foglalsz el, amire senki más nem tarthat igényt. Ám abban a pillanatban, ahogy beengedünk egy harmadik felet, soha többé nem kerülhetsz vissza abba a kivételes, kiemelt helyzetbe.
A házasság számomra azt jelenti, hogy megtagadom a hitemet, meggyalázom a lelkem szentségét, bemocskolom a férfiasságomat, eladom az örökségemet egy tál lencséért, szégyenletesen feladom a harcot, behódolok, igába hajtom a fejemet, belenyugszom a vereségbe. Rothadásnak indulok majd, mint olyasmi, ami már betöltötte a hivatását, és célja-vesztetten a szemétdombra került. A férfiból, akinek jövője volt, átváltozom a férfivá, akinek már csak múltja van. A többi házasember kenetteljes pillantásából kiolvasom majd a kárörömöt, hogy egy új fogolytársuk érkezett, és osztozik majd velük a gyalázatban. A fiatalemberek megvetéssel néznek majd keresztül rajtam, mint csődbe ment emberre, aki becsukta a boltját; a nők szemében pedig nem leszek többé érdekes kérdőjel és számításba jövő lehetőség, hanem csak egy másik nő tulajdona – s méghozzá hibás áru: a legjobb esetben is másodkézből való, kissé használt férfi.
Könyörgöm, melyik férfi hajtaná fejét a házasság jármába, ha bölcsek módjára előbb mérlegelné a házasélet kényelmetlenségeit, s melyik asszony engedne magához férfit, ha tudná vagy meggondolná a szülés veszedelmeit és fájdalmait, a gyermeknevelés terhét? Ha tehát az életet a házasságnak köszönhetitek, a házasságot viszont hívemnek, a kis Esztelenkének, jól látjátok, mit köszönhettek nekem. Ha pedig ezt valaki egyszer kitapasztalta, és mégis meg akarja ismételni, csak Feledőke hatalmában teheti.

















