Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.
A gyász természetes. Hogy túljutunk-e rajta, az döntés kérdése.
A hunyó nap sugarában
Nézem, anyám, sírodat:
Sárga-piros rózsáival
Szórja be az alkonyat.
Sárga-piros rózsáiból
Szövi rád a takarót…
Lágyan lengő, fúvó szellő
Suttogja az altatót.
Ha valaki, akit szeretünk, hirtelen meghal, az nagy fekete lyukat éget a szívünk közepébe. E lyuk betömésének leghatásosabb módja, ha elfogadjuk, hogy az illetőt valami ostoba balszerencse érte. Még jobb, ha el tudjuk hinni – talán csak egy kis időre -, hogy valaki vagy valami megfogható a felelős. Ez kisebbíti a lyukat.
Némán elkísérnéd felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át.
Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert megvan ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
A gyerekek jelentik az egyedüli balzsamot a halál sebére.
Egy drága halottunk emlékét azzal tiszteljük a legjobban, ha kimondjuk, hogy a bíráló, kritikai elv értelme, oka, célja csupán egyetlenegy lehet: a kötelesség elve, az élet parancsa. Igen, midőn a törvényhozó bölcsesség bírálóan kitűzte az értelem határait, ugyanezen a határon felállította az élet zászlaját, és az ember katonai kötelességévé tette e zászló szolgálatát.
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.
A halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe.
A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.
Az a rettenetes üresség az érintéskor, mint mikor belépsz egy házba, amely, úgy hiszed, tele van emberekkel, akiket szeretsz, és üresen találod, még a bútorok is eltűntek. Szobáról szobára körbemész, hallod a csupasz padlón a lépteid visszhangját. Hangod az üres falakról visszaverődik, ahol még látni a fényképkeretek vonalát, mint egy holttest körüli krétarajzot. Elment.
Én tudom, milyen elveszíteni egy szülőt, akit szerettél, és aki szeretett téged. Tudom, hogy ez kettéosztja az életedet: „előtte” és „utána”. Bármennyi idő telt el azóta, bármilyenek is voltak a körülmények, a gyerekben örökké megmarad a fájdalom.
A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
A kenyér, mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.
Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (…) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.
A test elragadtatott a földről; nem úgy mindaz, ami reá emlékeztet.
Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben.
Mélyre áss, mélyre, én lelkem, hogy megtaláld a szívet – a vért, a forróságot, a szentélyt, a nyughelyet. Áss mélyre, mélyre a nyirkos földben, le egészen addig, ahol fekszenek ők, akiket szeretek.