Szomorúfűz, miért csüng le az ágad?
Örökös tán a te gyászod?
Azért sírsz, mert ő elhagyott,
Mert veled nem maradhatott?
Ágadon hogy hintázhatna,
Vágyol-e megint arra a boldog napra?
Hitted, hogy örökké kacag
Ágad árnyékos sátra alatt.
Szomorúfűz, kár búsulnod,
Mert valami enyhíti a gondot.
Nem zúzta szét őt a halál vasökle,
mert megmarad a szívedben örökre.
Az elhunytban legtöbbször nem az elhunytat siratjuk, hanem önmagunkat.
Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.
A gyász és a lezárás természetes dolog ilyen fiatal korban is. Nem bűn az, ha valaki tovább él, és mer boldog lenni. Attól a halottak emléke nem lesz kevesebb.
Hogyan lehettünk (…) egy hónapig olyan boldogok, miközben te tudtad, hogy halálra vagy ítélve? Hogy csináltad, hogy továbbra is szép és jókedvű maradtál? És én honnan vettem a bátorságot, hogy ne omoljak össze. (…) Lassan egy éve, hogy magamra hagytál. Annyira hiányzol… Tegnap volt a születésnapom, de úgy érzem, már nincs is korom.
Gyászoláskor egyenként hívjuk elő az emlékeinket, újraéljük őket, majd engedjük, hogy tovaszálljanak.
Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.
Valahányszor új napsugarat látok, egy falevél friss zöldjét vagy egy bimbózó virágot, anyámra gondolok és arra, hogy talán nem lesz már itt, hogy mindezt ő is újra lássa. És a következő napra gondolok, a következő évre, amikor majd az élet megújul, mintha nem lenne emlékezete. A világ megy tovább, én is élek tovább, csak ő nem.
Ők nem öregszenek, mint mi, megmaradottak,
Sok év rosszallása, vénkor nem bír velük,
Mikor a nap leáldoz, s ha felvirrad a nap,
Rájuk emlékezünk.
Elmentél húsz éve
Megbotló, nyomasztó csendben
Sohasem és mindig
Készülve a végre
Anyám, hallasz még engem?Megingott a világ
Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben
Lezuhant könyökre, térdre
Hazugságot igazzá téve
Anyám, hallasz még engem?
Apa három hónappal azelőtt, januárban halt meg a bányaszerencsétlenségben, emberemlékezet óta nem volt olyan ítéletidő. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előrontó fájdalom vette át, ilyenkor összegörnyedtem, a testemet rázta a zokogás.
Levetettem a gyászruhámat, a szívem örökké fekete kosztümben marad. Nevetek tréfás jeleneteken, a szám szegletében azonban örökké ott bujkál a szomorúság. Lehetek büszke édesanya nappal, éjszakánként mégis távoli bolygókra utazom. Életünk, életem már soha nem lehet olyan, amilyen volt. Felhőtlenül teljes.
Ó, hideg, hideg, rideg, félelmetes halál, itt emelj oltárt, és díszítsd fel a rendelkezésedre álló összes borzalommal, mert ez a te birodalmad! Csak a sokak által szeretett, megbecsült, tiszta fejnek nem tudod egyetlen hajszálát sem meggörbíteni rettenetes céljaid érdekében, nem teheted gyűlöletessé egyetlen arcvonását sem. Nem az számít, hogy a kéz tehetetlen, és ha elengedik, visszaesik, nem fontos, hogy a szív és az ütőér megszűnt lüktetni; csak az számít, hogy a kéz valaha nyitott, adakozó és igazságos volt; a szív bátor, meleg és gyöngéd, a szívdobbanás igazi férfié. Sújts le, árnyék, sújts le! Jótettei fölbuzognak majd a sebből, hogy a halhatatlan élet vetését hintsék szét a világban!









