Anya vidám volt, színes és feltűnő. (…) Ilyen volt, és azt gondoltam, örökre ilyen is marad. Nem tudtam, hogy a nevünket nem kőbe vésték, hanem csupán krétával egy táblára írták. Időnként valaki fogta a szivacsot, és letörölt egy nevet. Vajon szándékosan tette? Vagy véletlenül? Valóban azt a nevet akarta letörölni?
Gyász idézetek
Hány halál
rabolja ki még hatodik érzékünket,
hány hiány telepszik még mellkasunkra,
míg egy felülírhatatlan virradat
elrongyolja torkunkban
a visszafojtott sírásokat?
Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut
A szeles éj, amelyen elaludt
S valahányszor hörögve sír a szél,
Mindig azt gondolom, hogy ő beszél.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe.
Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.
Gyász:
elmentél és én lassú záporokkal elsirattalak.
A halottak nem számítanak. Nekik már úgyis mindegy. Temesd el őket, és lépj tovább!
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Aki nem hagy időt a gyászra, annak nem lesz ideje a gyógyulásra sem.
Az emberek nem szeretteik gyászába halnak bele. Sokkal inkább abba, hogy sosem tapasztalhatták meg az igazi, mély szeretetet.
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
Az élet megy tovább, csak annak nem, akinek búcsút intettünk. Az emberek jönnek és mennek, és mindannyian tudjuk jól, hogy ez így megy, mégis annyira kétségbeesünk, amikor megtörténik. (…) Az életben az egyetlen bizonyosság a halál. Ez az egy biztos; az életnek ez az egy feltétele az, amivel kapcsolatban nem tévedhetünk; mégis, gyakran összetörünk tőle.
Csak azért sírok, mert a világból kimúlt, de a szívemben még mindig él.
Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.
(…)
Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól –
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.
Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzikElőttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén.
A feleség, aki eltemeti férjét; a férj, aki eltemeti feleségét: özvegy. A gyermek, aki elveszíti szüleit: árva. – Ám nincs szó, amely megnevezné a szülőt, aki sírba fekteti gyermekét.
Azt is mondják, hogy ha a nőstényhattyú meghal, a párja csukott szárnnyal nagy magasságból a földre veti magát, és elpusztul.
Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.
Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?
