Az élővel kellett volna törődnöm, és csak a halott járt a fejemben.
Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe.
A halottak nem számítanak. Nekik már úgyis mindegy. Temesd el őket, és lépj tovább!
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Az emberek nem szeretteik gyászába halnak bele. Sokkal inkább abba, hogy sosem tapasztalhatták meg az igazi, mély szeretetet.
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
Az élet megy tovább, csak annak nem, akinek búcsút intettünk. Az emberek jönnek és mennek, és mindannyian tudjuk jól, hogy ez így megy, mégis annyira kétségbeesünk, amikor megtörténik. (…) Az életben az egyetlen bizonyosság a halál. Ez az egy biztos; az életnek ez az egy feltétele az, amivel kapcsolatban nem tévedhetünk; mégis, gyakran összetörünk tőle.
Csak azért sírok, mert a világból kimúlt, de a szívemben még mindig él.
A feleség, aki eltemeti férjét; a férj, aki eltemeti feleségét: özvegy. A gyermek, aki elveszíti szüleit: árva. – Ám nincs szó, amely megnevezné a szülőt, aki sírba fekteti gyermekét.
Azt is mondják, hogy ha a nőstényhattyú meghal, a párja csukott szárnnyal nagy magasságból a földre veti magát, és elpusztul.
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja „Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.





