A család a szívek és a lelkek egysége, ahol félelemnek nincs helye.
Én is ugyanabban a világban élek, mint te, de egy pillanatig sem éreztem semmilyen félelmet, mert tőlem nem lehet elvenni semmit.
Mert az emberek nem attól félnek, amitől kellene, hanem attól amitől nem.
A félelem egyfajta börtön, amely korlátok közé szorít. Minél kevésbé félsz, annál több erőd lesz, és annál teljesebb lesz az életed.
A legtöbb ember életét a félelem uralja. Félelem a veszteségtől, a kudarctól, az ismeretlentől vagy a magánytól.
Aki fél, annak függőségre van szüksége, miként a gyengének támaszra.
Hallottam rendezőkről, akik üvöltenek a színészekkel, és olyanokról is, akik valami trükkel hozzák ki belőlük a megfelelő alakítást. Van, aki a munkát úgy próbálja kézben tartani, hogy a többieket félelemben tartja. Szerintem ez elég nevetséges, sőt, szánalmas ostobaság. Ha az emberek félnek, nem akarnak dolgozni. Manapság sokan érzik magukat megfélemlítve. A félelemből gyűlölet lesz, és gyűlölni fogják a munkát. A gyűlöletből meg harag, és akkor haragudni fognak a főnökükre és a munkájukra. Ha félelemkeltéssel tartanám kézben a stábot, jó, ha a mostani munkám egy százalékát el tudnám végezni. Az egész folyamatnak a közös öröme is odalenne. Mert fontos, hogy öröm legyen a munka.
Félénkségem volt életem nagy csapása; elhomályosította az érzékeimet, megakasztotta a nyelvemet, elködösítette a gondolataimat, szétzilálta a szókészségemet. De gátlásaim inkább az ostoba, mint okos emberek társaságában jelentkeztek. Feltételeztem, hogy az okosak megértenek; ebből önbizalmat merítek.
Csak kétféleképpen élhetjük az életünket: szeretetből vagy félelemből. És ha nem szeretetből tesszük, akkor csak a félelem marad.
A félelem felfal, gyengévé tesz.
Kiskoromban sokszor nem tudtam elaludni, mert azt hittem, egy szörny van a szekrényben. Aztán a bátyám megtanított, hogy ott bizony csak az én félelmem van, ami nem valódi, és nem is megfogható…csak olyan levegő, vagy az sem. Azt mondta, nézzek szembe vele. Nyissam ki azt az ajtót, és a szörnyeteg eltűnik. Itt viszont hiába vagy bátor és nyitod ki az ajtót, száz másikba ütközöl. A mögöttük lapuló szörnyek pedig mind valódiak.
(Michael Scofield)
Félek a tojásoktól (…) Az a fehér, kerek, lyukak nélküli izé… Látott már valaki felháborítóbbat, mint egy tojássárgája, amely feltöréskor kiönti a sárga folyadékát? A vér legalább vidám, vörös. De a tojássárgája sárga, lázadó. Én inkább sosem kóstoltam meg.
A félelmet nem olyan nehéz megérteni. Végül is nem ijedtünk meg mindannyian már gyerekként is? Semmi nem változott azóta, hogy Piroska szembenézett a nagy és rossz farkassal. Ami ma megijeszt minket, az ugyanaz, ami tegnap, csak már egy másik farkas. Ez a félelemkomplexus minden emberben ott gyökerezik.
Aki a neurotikus félelem tárgya elől menekül, csak nehezen hiszi el, hogy az épp az ő félelméből meríti a hatalmát. Aki a maga félelmét bátorsággá alakítja, és nem menekül többé, azt veszi észre, hogy a rém megtorpan: az üldöztetés véget ér, mert a beteges félelem a maga tárgyának az egyedüli erőműve. Nem a tárgy kelti a félelmet, hanem a félelem ruház fel akármilyen tárgyat a maga démoni erejével.
Soha ne azért tegyél vagy ne tegyél meg valamit, mert félsz attól, hogy mit gondolnak rólad mások. A tény ugyanis az, hogy senki sem gondolkodik rólad.
Már Arisztotelész tudta, hogy a bátor embert nem az jellemzi, hogy nem fél; a bátor ember úgy viselkedik, mintha nem félne.
Nem azt mondom, hogy nem ijesztő a halál, vagy hogy nem nehéz feldolgozni a gondolatát, mert mindig az, de a fizikai élet elvesztésének fájdalmával és félelmével együtt jár a spirituális élet ébredése.
Jóformán bármi gerjeszthet félelmet. Nekem például az volt a legnagyobb félelmem, hogy a gitárom elhangolódik.