Öreg emberek rendszerint sokkal jobban szoktak emlékezni az életük régi epizódjaira, mint az újabbakra.
Pedig akármilyen jó is az ember memóriája, lehetetlen, hogy mindent megrögzítsen azokról a részletekről, amelyek valamely élményünket érdekessé tették. A hely, ahol valami ilyen történt velünk, az év, a hónap, még a nap, sőt az óra megállapítása is annyira kiegészíti és segíti emlékezetünket, hogy aki az ilyen adatokat nem restellte feljegyezni, az könnyen igazodik el a múltjában, évtizedekre visszamenően is. Eszünkbe jutnak akkori érzéseink, hangulataink, társaink; színes és változatos kaleidoszkóp mozog előttünk, mint a történeti hűséget megőrző filmszalag.
Minden, mi van, szép, friss hajadon,
Az emlékek agg-szüzét dobd el
S fogd a jelent vígan, szabadon.
Be derék szokás: keresztyén s emberi:
a sírnál állva visszatekinteni
jóindulattal az elhunyt életére.
Ó, hát sajnos gyorsan múlik az idő. Aztán az ember azon kapja magát, hogy a legfontosabbá az emlékei váltak.
Ezt a jelenetet sokáig őrizgettem gondolataim között, amíg csak emlékké nem lett, hogy éljen, amíg én élek.
Értelmem emlékeiben most már egyre sűrűbb és tartósabb az a kerítés, amelynek léckaróin az emlékek köcsögjei száradnak, amelyekben – ha le-leveszek egyet-egyet – a múlt beszáradt lekvárja illatozik vagy büdösödik, aszerint, hogy szívesen szaglászom-e az események befőtt aromáját, vagy bosszúsan, esetleg utálattal, és úgy szagolgatom a régi lekvárt, mint a háromhetes döglött halat.
Los Angelesben máig állnak olyan falak és egyéb épületek, amiket ötven évvel ezelőtt két edzés közt emeltünk Francóval – ezeket éppúgy az örökségem részének tekintem, mint a csillagot a hollywoodi hírességek sétányán vagy a plakátokon virító arcképeimet a Sunset Boulevardon.
A múlt gonosz kétéltű. Érzékeink számára egyszer s mindenkorra elveszett és holt, jelenléte és elpusztíthatatlansága azonban szívósan kitart az emlékezetünkben.
Nem lehet a múltba visszamenni, és nem is érdemes, mert lehet, hogy a múlt megszépült, de ha a történészeket megkérdezzük, kiderül, hogy az sem volt aranykor.
Ez a legborzalmasabb a halálban, hogy az ember elkezd remegni, hogy ne felejtsen el semmit Belőled, és a félelemtől máris felejtek.
Mennyi silány emlékre költöttük a nemzet pénzét, hogy megörökítsük olyan „nagyságok” emlékét, akikről néhány évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy ki volt, mik voltak ama monstruózus érdemei, hogy szobrot állítottunk neki. Az igazi történelmi emlékeket pedig barbárul hagyjuk elpusztulni!
Szüntelenül emlékeztetnem kell magamat azokra a szörnyűségekre, amelyeket az emberiség az én életemben elkövetett a bolygó ellen.
Mi, akik most tapossuk a harmadik x-et, hajlamosak vagyunk megszépíteni a hetvenes éveket. Úgy nézünk vissza arra az évtizedre, mint valami aranykorra, és régi ingeket veszünk, régi videókat nézünk, és áhítatos nosztalgiával beszélünk Keeganről és Toshackról, Béliről és Summerbee-ről, Hectorról és Toddról. Elfelejtjük, hogy akkoriban az angol válogatott ki sem jutott a világbajnokságra, és elsiklunk afölött, hogy a legtöbb első ligás csapatban volt legalább egy olyan játékos – Storey az Arsenalban, Smith a Liverpoolban, Harris a Chelsea-ben –, aki egyszerűn nem tudott focizni.
Olykor a régi emlékek be tudnak ivódni a falakba, és meg tudják mérgezni a levegőt.
Mindannyian érintve vagyunk a trianoni sorstragédiában, ott van a sejtjeinkben, azt mondják, hetedíziglen tart az emlékezet, a traumák emlékezete. Emlékeznünk érdemes, akkor is, ha fáj. Azért, hogy emlékezve tovább tudjunk menni.
Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek – a tehetetlenség ürjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.
A szoci elemek nagyon beégtek a gyerekkoromban. A lakókocsi is ilyen, vagy a Polski, a Trabant, amivel még a dédnagypapám járt. A panelek. A savanyúságárus a vásárcsarnokban, ami a depicentrum klipjében szerepel. Ez a hangulat az, amiben én igazán otthonosan érzem magam.
