Mennyi silány emlékre költöttük a nemzet pénzét, hogy megörökítsük olyan „nagyságok” emlékét, akikről néhány évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy ki volt, mik voltak ama monstruózus érdemei, hogy szobrot állítottunk neki. Az igazi történelmi emlékeket pedig barbárul hagyjuk elpusztulni!
Szüntelenül emlékeztetnem kell magamat azokra a szörnyűségekre, amelyeket az emberiség az én életemben elkövetett a bolygó ellen.
Mi, akik most tapossuk a harmadik x-et, hajlamosak vagyunk megszépíteni a hetvenes éveket. Úgy nézünk vissza arra az évtizedre, mint valami aranykorra, és régi ingeket veszünk, régi videókat nézünk, és áhítatos nosztalgiával beszélünk Keeganről és Toshackról, Béliről és Summerbee-ről, Hectorról és Toddról. Elfelejtjük, hogy akkoriban az angol válogatott ki sem jutott a világbajnokságra, és elsiklunk afölött, hogy a legtöbb első ligás csapatban volt legalább egy olyan játékos – Storey az Arsenalban, Smith a Liverpoolban, Harris a Chelsea-ben –, aki egyszerűn nem tudott focizni.
Olykor a régi emlékek be tudnak ivódni a falakba, és meg tudják mérgezni a levegőt.
Mindannyian érintve vagyunk a trianoni sorstragédiában, ott van a sejtjeinkben, azt mondják, hetedíziglen tart az emlékezet, a traumák emlékezete. Emlékeznünk érdemes, akkor is, ha fáj. Azért, hogy emlékezve tovább tudjunk menni.
Több mint 84 év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszúra nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomorú, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette viraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a karthauziak melankholikus köszöntésével; jövője más nincs, mint a sír, melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az ürben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illusztráczióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez ürnek – a tehetetlenség ürjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végig álmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! Az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékű bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj, és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni.
A szoci elemek nagyon beégtek a gyerekkoromban. A lakókocsi is ilyen, vagy a Polski, a Trabant, amivel még a dédnagypapám járt. A panelek. A savanyúságárus a vásárcsarnokban, ami a depicentrum klipjében szerepel. Ez a hangulat az, amiben én igazán otthonosan érzem magam.
Mindig is az volt a véleményem, hogy bizonyos futballistáknak igenis a nagyszínpadról kell visszavonulniuk, mert csak az méltó a karrierjükhöz. Az emlékezet a futballtudásodat őrizze meg, ne pedig azt, mennyit keresel. Hiszen azért dolgozunk nap mint nap, hogy kibontakoztassuk a tehetségünket, és nem akarhatunk mást, mint hogy ezzel hagyjunk nyomot a világban. Szóval véleményem szerint bizonyos futballisták nem engedhetnek abból a szintből, ahová eljutottak, nem igazolhatnak gyengébb színvonalú bajnokságokba. De persze vannak olyanok, akiknek ez hiányzott, mert még nem kerestek eleget.
Rájöttem, hogy egyvalamivel milyen szerencsés vagyok. Valószínűleg a színészagy. Meglehetősen jó a memóriám. Évekre visszamenőleg napra pontosan emlékszem dolgokra.
Úgy képzelem, hogy elhamvasztanak és szétszórják a hamvaimat. Mindenki annyit őrizzen meg az emlékemből, amennyit csak akar, ehhez nem kell fejfa meg sírkő.
Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni.
Minden családban (…) többféle múlt emléke keveredik, melyet a családi értelmezés fűz egybe.
A családi idő addig terjed, amíg az emlékezet elér.
A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. (…) Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.
Az életem lemeze fordul.
(…)
Van, ahol reccsen és zörög,
van, ahol ugrik, túlpörög,
megcsuklik a hang egy karcolásban,
s remeg az ív,
kihagy a szó,
kihagy a szív.
Soha nem próbáltam elzárni a múlt emlékeit, még ha némelyik fájdalmas is. Nem értem azokat az embereket, akik elrejtőznek a múltjuk elől. Minden, amit átélsz, segít abban, hogy azzá válj, aki most vagy.
Azt szokta mondani a nejem, hogy borzasztó agyam van, nem felejtek. Ugyanakkor évtizedekre visszamenőleg emlékszem dolgokra, amelyek számomra valami miatt fontosak.
Játékokat nem lehetett elfelejteni, se a veréseket. Legjobban nem lehet a szenvedéseket. De az örömöket is tartogatja az ember.
A múltat olyan sokszor szűrjük át az emlékeinken, hogy nem biztos, hogy csak a valóság marad fenn a szitán, valószínűleg inkább az, ahogy látni szerettük volna, illetve ami számunkra fontos volt.
