Az életben nem az a legfontosabb, hogy a nyereségedből hasznot tudj húzni. Erre az ostoba is képes. Az igazán fontos az, hogy a veszteségedből húzz hasznot. Ehhez intelligencia kell; ez a különbség a bölcs és az ostoba között.
A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekből a tényekből kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebből a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza, és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény is tovább gyengül mígnem végleg elmarad.
Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez így van rendben.
Nehéz toleranciát követelnie a másik embertől annak a személynek, aki önmaga intoleráns.
Végeztem az emberekkel. Könnyen rájuk lehet szokni, pont olyanok, mint a narkó. Ugyanúgy végeznek az emberrel. Ugyanúgy rothasztanak meg.
Egy védtelen állatot bántani – ez minden bizonnyal az egyik leggyávább cselekedet, amit csak ember elkövethet.
Néha valójában az a kérdés, vajon szabad-e megmentenünk egy embert a sorstól, amin keresztül kell mennie a fejlődése érdekében. Egyes embereket nem menthetnek meg attól, hogy szörnyű képtelenségeket kövessenek el, mert ezek a lényükben vannak. Ha elveszem tőlük ezeket, az értékeiket vesztik el.
Csak az tud fölébe emelkedni a természetnek, aki helyett más viseli a földi terhet. Ugyan hogy filozofált volna Platón, ha a saját házirabszolgája lett volna? Hogy tanított volna Jézus, a rabbi, ha el kellett volna tartania a feleségét, a gyerekeit? Ha neki kellett volna megművelnie a földet, amin a kenyér termett, amit megtört azután; ha neki kellett volna kapálnia a szőlőt, amiben a bor érlelődött, amit szétosztott?
A lélek számára halálos, ha öntudatlanná válik. Emberek meghalnak még a test halálának beállta előtt, mert a lelkükben ott kuksol a halál. Kísértetként bolyongó lárvaszerű piócák ők, halottak, akik azonban még szívják a vért.
Akadnak olyan emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak.
Az emberek nem felebarátaim; ember az, aki rám néz és megítél; azok a felebarátaim, akik szeretnek és nem néznek rám, akik mindenek ellenére szeretnek, a széthullás, az aljasság, az árulás ellenében is, akik engem szeretnek, és nem azt, amit tettem vagy tenni fogok, akik mindaddig szeretni fognak, amíg én szeretem magam […]
Döbbenetes felismerés, hogy a legboldogtalanabb emberek egy része lottómilliomos vagy gazdag örökös. Egyes becslések szerint a lottónyertesek hetven százaléka öt éven belül csődbe megy. A tehetős családok sarjai körében a depresszió, az öngyilkosság, az alkohol- vagy droghasználat messze magasabb, mint a középosztályban – vagy akár azok körében, akik kemény munkával szerezték a vagyonukat. Számtalan oka lehet ennek, de az egyik kétségkívül az, hogy a lottón nyert új vagy az örökölt régi vagyon mentesíti a gazdáit attól, hogy egy nagy cél érdekében dolgozzanak. Ők sosem tapasztalják meg, milyen jó érzés pénzt keresni; egyedül a birtoklást ismerik. Sosem tanulják meg a kudarcból és a bukásból következő fontos leckéket. Sosem profitálnak abból, hogy sikeresen alkalmazzák a tanultakat az álmaik elérésében.
Néha úgy gondolom, hogy az ember csak maradéka valami magasabb rendű anyagi lénynek, amely egy előző világban szerencsétlenül járt, és elkorcsosult, mire a káoszon keservesen átverekedte magát az alkalmazkodásig.
És vajon nem jobb ember-e akármelyik kolduló buddhista szerzetes vagy bonc is a mi rókavadászatba merülő lelkészeinknél?
Félek, az ember többet hazudik magának, mint bárki másnak.
Minden ember
tátott szájjal
megváltásra vár
valakitől
valamitől…