Az ember lustaságból vagy önbizalomhiányból fakadóan gyengék; jaj annak, akinek e két ok együtt jár. Ha az illető egyszerű polgár, akkor nem lesz belőle semmi; ha király, akkor bukni fog.
Az ostoba emberek a múltról beszélnek, a bölcsek a jelenről, a bolondok pedig a jövőről.
Két mozgatóerő hajtja az embereket: a félelem és az érdek.
Az értelem és a józan ész messzebb van egymástól, mint azt az emberek gondolják.
Vannak, akik mindent elhisznek, amit olvasnak; vannak olyanok, akik semmit sem hisznek el; és végül vannak olyan emberek, akik bíráló szemmel vizsgálják, mit olvasnak, majd azután alkotják meg véleményüket.
Az emberek jellemük folytán ilyenek vagy olyanok, de cselekvéseik folytán boldogok vagy nem.
Az emberek egy része úgy takarékoskodik, mintha örökké élne, a másik pedig úgy pazarol, mintha rögtön meghalna.
Alázatosságában is csupa méltóság az ember, aki Istennel beszél, királyi méltóság a porban is.
Az igazán alázatos ember nem görnyed kisebbre önmagánál, hanem felegyenesedve odaáll egy magasabb mellé, aki mellett meglátszik nagyságának valódi kicsinysége.
Az emberek hízelegnek nekem, amíg nem kellemetlenkedem nekik. De ha olyan célokat próbálok szolgálni, amelyek nekik kellemetlenek, úgy érdekeik védelmében azonnal szitkozódásra és rágalmazásra térnek át. A részvétlenek pedig többségükben gyávaságukba bújnak.
Nem becsülöm azt az embert, aki élvezettel tud a sorban zeneszó mellett menetelni; ez az ember agyát csak tévedésből kapta, hiszen teljesen elegendő lett volna neki a gerincvelő is.
Az ember – filozófiai értelemben vett – szabadságában semmiképpen sem hiszek. Az ember nemcsak külső hatások kényszere alatt, hanem belső szükségszerűségek hatására is cselekszik.
A zseni tisztában van saját határaival, az idióta ezt a kellemetlenséget hírből sem ismeri.
Ezen a bolygón egyedül mi, emberek vagyunk képesek arra, hogy világokat teremtsünk, és aztán elpusztítsuk ezeket a világokat.
Minél alsóbb szinten áll valaki intellektuális tekintetben, annál kevésbé rejtélyes számára a létezés; úgy tűnik neki inkább, hogy mindaz, ami van, és úgy, ahogy van, magától értetődő.
Minden kiválóbb ember, aki nem tartozik az emberiségnek a természettől oly mostohán megáldott öthatodához, csak nehezen lesz szabad negyvenedik életéve után az embergyűlölet némi árnyalatától. Amint természetes is, magáról másokra következtetett és lassanként kiábrándulva belátta, hogy az emberek vagy az ész vagy a szív tekintetében, legtöbbször pedig mindkettőben hátralékban vannak. Ezért hát szívesen elkerüli mások társaságát.
Minden kiváló ember, akár bölcselő, akár politikus, akár költő avagy művész, melankolikusnak látszik.
Mert az egyedüllétben, hol mindenki magamagára van utalva, kinyilvánul, kinek mije van önmagában […] Nagyon is igaz ezért, a mit Seneca mond: omnis stultitia laborat fastidio sui (az ostobaság az önmagától való megundorodásra vezet) (ep. 9.); hasonlókép Sirak Jézus mondása: »a bolond élete rosszabb a halálnál«. Általában azt látjuk tehát, hogy mindenki abban a mértékben keresi a társaságot, a milyen mértékben szellemileg szegény, vagy általában közönséges.
És, míg a többi embernek élete szellemi eltompultságban telik el, miközben mindig egyéni jólétének kicsinyes érdekein és mindennemű nyomorúságán jár az esze, miért is elviselhetetlen unalom jön rá, mihelyt azokkal a célokkal való foglalatosságában elakad és magamagára van utalva, ezt a megalvadt tömeget pedig csak indulatának féktelen tüze tudja valamiféle mozgásba hozni, – addig annak az embernek élete, kinek nagy a szellemi ereje, gondolatokban gazdag lesz, mindig élénk és jelentőséggel teljes: méltó és érdekes dolgokkal fog foglalkozni, mihelyt ideje engedi, magamagában hordván a legnemesebb élvezetek forrását.