Vannak emberek, akiknek abban telik kedvük, hogy felebarátaikat – rendszerint minden ok nélkül – bemocskolják.
Már csak ilyen az orosz ember: valósággal töri magát, hogy a nála akár csak egy fokkal magasabb rangúval ismeretségbe kerüljön, és a felületes, éppen csak a köszöntésig terjedő ismeretséget egy gróffal, vagy herceggel többre értékelik, mint mással a legszorosabb barátságot.
Közös gyarlósága az emberi természetnek, hogy szokatlan és ismeretlen dolgokban túlságosan bizakodunk, aztán annál inkább megijedünk tőlük.
Az önmegtartóztató embernek másképp kell táplálkoznia, mint az élvhajhász embernek, miként az életmódjuk is óhatatlanul más.
Mi az ember? Kis pihe, semmi más,
kicsit néznie kell, mi a mód s a szokás.
A fájdalom rosszá és tűrhetetlenné teszi az embert.
Nézz bele akármelyik emberbe, mindenikben találsz legalább egy sötét pontot, amelyet takargatnia kell.
Csakhogy beteg lelkű, hisztérikus emberekkel senki se tud kijönni, ezt az egyet jól megtanultam!
Be furcsa látni, hogy emberfia, ahány,
Mind mily vakon rohan a hóbortja után!
A tanult ostoba nagyobb ostoba, mint a tudatlan ostoba.
Sajnos legtöbbnyire furcsák az emberek,
Sosem követik a helyes természetet.
A józan észt, bizony, ők túl szűknek találják
És jellemük szerint lépik át a határát.
Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év után felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzéseid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz-e vagy nem? Másokra igazában odafigyelsz-e vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra. Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik-másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember. Uramisten, hányféle öreg arc van! Ahogy végiggondolom, a kiüresedett, a feldúlt, a táskás szempár, a lebiggyedt száj senkinek sem vonzó, de az sem, ha a bezártság, a keménység, a sértődékenység látszik rajta. Vagy a szomorúság. A mély barázdák még a jobb kategória. De látszik a félelem, a bizalmatlanság, az örökös számítgatás, a gyávaság vagy megalázottság. Hányféle arcot lehetne még sorra venni?
Amikor az ember jó úton van, és meg tudja valósítani önmagát és élettervét, akkor a legrosszabb körülményekből jót is tud kicsiholni; amikor viszont zsákutcában van, rendszerint a körülményeit okolja, és mindig akadályozza valami abban, amit éppen tenni akar, vagy tennie kellene.
A rothadt testet a szellem semmiképpen sem teszi esztétikusabbá. A legmagasabb szellemi képzettség mit sem érne, ha viselői testileg romlott és elsatnyult, jellemükben akaratgyönge, ingadozó, gyáva személyek volnának.
Nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember náciellenes legyen. Elég, ha rendes és tisztességes emberi lény.
Észrevetted már, hogy miután megismerünk valakit, kisvártatva mennyire megváltozik a külseje?
Ha valakit gyorsan fel akarok térképezni magamnak, elég, ha egy pillantást vetek a könyvespolcára.
Ne cáfoljuk más ember véleményét, hanem gondoljuk meg, hogyha ki akarnánk verni a fejükből minden abszurd balhitet, ahhoz Matuzsálem kora sem volna elég. Tartózkodjunk minden javítást célzó, mégoly jóindulatú megjegyzéstől is, mert az embereket megbántani könnyű, de megjavítani nehéz, szinte lehetetlen.
Az ember éppen az apróságokban mutatja ki leginkább a jellemét, mert ezeknél nemigen szedi össze magát.