Rajtam úgy segíts:
gondjaimból részt ne végy,
csak tudd, hogy vannak.
A boldogtalan szerelmesek testvéreknek érzik egymást gyötrelmeikben, akárcsak a vértanúk. Semmi a világon úgy meg nem érti egymást, mint két rokon fájdalom.
Akik ilyenképpen mosolyognak, mint Beethoven és Teréza, az ilyen emberek ajkán egyformán és egyszerre torzul el a mosoly, ha valahol, a földteke egy távoli, ismeretlen pontján megkorbácsolnak egy rabot, felkötnek egy négert, kisgyermeket kergetnek ki mezítláb a hóba, vagy éhen hal egy öregember. Nem is tudnak róla, csak érzik. Mindenen, amiről tudnak, igyekeznek a maguk módján segíteni. De amiről nem tudnak, amit talán csak sejtenek, az sajog bennük szakadatlanul, s csalja ajkukra ezt a vergődő mosolyt.
Egy embert csak akkor érthetsz meg, ha bele tudod képzelni magadat az érzelmeibe.
Ágyam, te kedves,
fáradtra-aludtalak?
Fölkelek. Pihenj.
Legalább ahhoz a jogunkhoz ragaszkodjunk, hogy egymás közt elpanaszoljuk a bajainkat.
Ha olyan vagy, mint a matek,
kevesen értenek meg téged.
Az olyan emberek, akik hivatalból kapcsolatba kerülnek mások szenvedéseivel, például bírók, rendőrök, orvosok, idővel a megszokás következtében annyira megedződnek, megkeményednek, hogy még ha akarnának, se tudnának másképpen bánni klienseikkel, mint ridegen és formálisan. E tekintetben semmiben sem különböznek a paraszttól, aki a hátsó udvarában birkát, borjút öl, és észre sem veszi a vért. Márpedig ha a bíró formálisan, lélek nélkül tekinti az egyént, nem sok kell hozzá, hogy egy ártatlan embert megfosszanak minden jogától és tulajdonától, és kényszermunkára ítéljék. Csupán idő kell hozzá: annyi idő, amennyi alatt bizonyos formalitásokat elvégeznek – s a bírót ezekért fizetik.
Az a legnyomorultabb, aki közönnyel szemléli mások nyomorát.
Mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.
A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember.
Az asszonyszívet könnyen meglágyítja a gyöngédség, a részvét.
Néha az ember elfelejt együtt érezni, és inkább másokat hibáztat mindenért, még az olyan dolgokért is, amikről nem tudta, hogy rossz, amikor elkövette.
Érdekes módon azok képesek inkább az empátiára, akik nagyon is azonosak önmagukkal. Akinek nincs erős önképe, kevésbé képes más helyzetébe beleélni magát.
A vigasztalás olyan, mint a timsó: a frissen vágott seb vérzését elállítja, de borotválkozni mégsem lehet vele.
Csak az érti meg a másik szenvedőt, aki már maga is égett a szenvedés tüzében.
A természet számos ajándékai közül a legnemesebb képességünk az együttérzés és a nyomában járó cselekedet.
A túlpörgetett élet, amiből teljesen hiányzik az odafigyelés, előbb-utóbb lerontja az emberek önértékelését. Az emberek nagy része nem engedi, hogy kifejlődjön benne az együttérzés, mert az kényelmetlenségekkel járhat, megváltoztatja az életet. De akiben nincs együttérzés, annak számára kizárólag fekete és fehér a világ. Akiben viszont van, annak milliárd színű.