Eszméink, gondolataink, kedvenc szavaink (…) nagyrészt nem egyéniségünkből fakadnak. Többnyire másoktól tanultuk, hallottuk, egyszerűen kölcsönvettük őket, és belső, igazi énünkhöz voltaképpen nincs sok közük. Véletlenül jutottunk hozzájuk.
Minél tovább viselkedsz másként, mint aki vagy, annál nehezebb lesz visszatalálnod valódi önmagadhoz.
Ne légy valami más ma, mint
tegnap, s holnapra más megint.
Ami vagy, légy az teljesen:
ne néha az, és néha nem.
Az ember az, ami; ami ő maga,
köszönettel a sorsnak nem adós soha,
útját nem az engedély vagy a pátens szabja.
Ha mindenki önmagát adná, ahelyett, hogy olyasmit színlelne, ami nem sajátja, akkor béke lenne a világban.
Minden és mindenki másképp szép, másképp különleges, másképp egyedi. Rájöttem, hogy az én nézőpontom csak egy a nézőpontok népes birodalmában.
Nem állítom, hogy 60 évesen mindent tudok, mindenre van válaszom, és úgy érzem, még mindig messze állok attól, hogy kiforrott egyéniség legyek. Igaz, 40 évesen még csecsemőnek éreztem magam! Ahhoz képest sokat fejlődtem.
Ha külön-külön felismered változatlan alaprétegedet: időtlen-határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli, véges ruháját: sok-tagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-változó egyéniséged vezessen.
Engem sem a gólya költött!
Nagy dolgokra születtem:
Jártam egykor, mint akárki,
Négykézláb,
S vagyok mostan, mint sokan nem
Ép-kézláb.
A stílus viselkedésmód, a választásaink, a lemondásaink tükröződnek benne: eldöntjük, hogy milyenek ne legyünk.
Az vagyok, aki vagyok, és ugye, milyen csodálatos ez az este egy gyerekgyilkos feldarabolásához?
Ítéljen mindenki a saját véleménye szerint, saját olvasmányai alapján, de ne azok után, amiket mások mondanak neki.
A nagy szellemek mindig is ellenkezést váltottak ki a középszerű elmékből. A középszerű elme ugyanis képtelen megérteni azt, aki nem hajlandó vakon meghajolni a konvencionális előítéletek előtt, hanem bátran és őszintén kimondja a saját véleményét.
Csakis a tudat mivolta maradandó és tartós, és csakis az egyéniség működik
folytonosan, állandóan és többé-kevésbé minden pillanatban: minden más csak időszerű, alkalomhoz kötött, múló és a mellett cserének és változásnak van alávetve.
Akinek emberek közt kell élnie, nem szabad semmiféle egyéniséget feltétlenül elvetnie, még a legrosszabbat, legnyomorultabbat vagy legnevetségesebbet sem. Tekintse inkább úgy, mint valami változhatatlant, amelynek örök és metafizikai elv a szülője. És a legrosszabb esetben azt kell mondja: „lenni kell ilyen furáknak is”. Ha másképp cselekszik, igazságtalan lesz és élethalálharcra ingerli a másikat. Az ember ugyanis nem bírja megváltoztatni egyéniségét, vagyis erkölcsi jellemét, megismerő erejét, vérmérsékletét, arckifejezését stb. Ha tehát valakinek lényét elítéljük, az illetőnek nem marad más hátra, minthogy bennünk halálos ellenségét lássa: mert életre való jogát csupán azzal a feltétellel akarjuk elismerni, hogy másmilyenné váljék benne az, ami megmásíthatatlan.
Nem akartam olyan lenni, mint a többiek. Oké, talán egy kicsit. Meg akartam tanulni, hogyan kommunikáljak velük. Leginkább a saját törvényeimet követtem ezután is, ez biztonságot adott. Hányszor láttam már, hogy külvárosi srácok egyszer csak úgy kezdenek viselkedni, mintha a felső tízezerhez tartoznának. Szánalmas volt látni, ahogy igyekeznek. Én az ellenkezője voltam. Még keményebben nyomtam. Ahelyett, hogy azt mondtam volna, hogy csak húsz koronám van, azt mondtam, hogy semmim nincs. Nagyon vagánynak éreztem. „Nincs egy vasam se!” Más voltam, mint ők.
A világ tele van ilyen kapzsi és haszonleső emberekkel, így aztán annak a ritka egyéniségnek, aki önzetlenül akar másokon segíteni, óriási előnye van: alig akadnak versenytársai.