A demokrácia nem azért a legjobb államforma, mert jó, hanem mert a legkevésbé rossz.
A polgári demokráciák egyetlen, konkrét, könnyen értelmezhető politikai vagy vallási irányzatot sem képviselnek kitüntetetten. Bennük az állandó kompromisszumkeresés a politika legfontosabb eszköze, ami látszólag az állandónak tetsző válságok „mocsarába” rántja le a politikát. A választók többségét alkotó tájékozatlanok pedig konkrét, megnyugvást, rendet és biztonságot nyújtó – látszólagos – fogódzó nélkül maradnak.
A demokrácia zűrzavar, de a működőképes fajtából.
A demokrácia a nép uralmát jelenti (valahogy), de korántsem mindegy, hogy ez az uralom milyen úton valósul meg, ha még az is kérdés, hogy a demokrácia az egész nép, vagy csak a többség uralmát jeleníti-e meg.
A demokrácia állandóan zajlik; nem csak a választás napján, hanem minden másodpercben és minden órában. A közvélemény az, ami a szabad világot működteti.
Noha mára a demokratikus rendszerek általános választójogon építkeznek, valójában tömegek vannak kirekesztve a demokratikus döntéshozatalból, részvételből, mert nincsenek tudásaik, információik a politikai közösséget érintő ügyekről, történetekről. Nem férnek hozzá a demokráciához, így logikusan a szabadsághoz sem.
Jobb, ha a tömegé az uralom, mint ha a legkiválóbbaké, de keveseké.
Mi a demokrácia? Kedvezés a durva többségnek. A többségnek kedvezni pedig azt jelenti, hogy a középszerhez igazodunk, egy alacsonyabb szinthez, a magasba szökő törékeny szálakat pedig levágjuk. Száz vagy ezer tökfilkó jelöli ki az utat szavazatával a világos elméknek.
A demokrácia (…) lehetőséget ad az embereknek arra, hogy miután valami ostobaságot csináltak, mégis meggondolhassák magukat.
Nincs szükség tökéletes észszerűségre ahhoz, hogy egy demokrácia működni tudjon: elég hozzá, ha az emberek arra szavaznak, ami nagyjából és nem szavatoltan az ő érdekeiket szolgálja. A demokráciák akkor kerülnek bajba, ha elvont, távoli veszélyekkel kell foglalkozni. Ha valóban éghajlatváltozás következik be, az meglehetősen kemény dió lesz a demokráciák számára.
A demokrácia azt jelenti, hogy mindent megvitatunk, de jól működni csak úgy tud, ha végül abba is tudjuk hagyni a vitát.
Még a legdemokratikusabb állam léte is azon alapul, hogy valaki rákényszerít, hogy megtegyünk vagy abbahagyjunk valamit. Még ha saját képviselőink irányítanak minket, akkor is csak irányításra cselekszünk, és mihelyt saját akaratunk ellenében kezdenének kormányozni minket, nem a képviselőink többé.
Amit demokráciának hívnak, és ami állítólag magának a népnek az uralma önmaga fölött, az valójában nem más, mint választott uralkodók hatalma a nép fölött, és talán szerencsésebb lenne „egyezményes oligarchiának” nevezni.
A demokrácia és a szabadság sokkal jobb, mint a diktatúra, de az anarchia az rosszabb, mint a diktatúra.
A konfliktus a szabad és a nyílt társadalom nélkülözhetetlen sajátja, annak lényegi magja. Ha a demokratikus életformát zenei hangzatokkal kellene érzékeltetni, a fő téma a disszonancia harmóniája lenne.
Nem hinném, hogy automatikus folyamat lenne, hogy a liberális demokráciák irányába megyünk. A liberális demokráciához vezető út harcot igényel. Ehhez az kell, hogy akik hisznek a liberális demokráciában, azok harcoljanak, néha az utcákra is kimenjenek érte. Ezt nem lehet automatikusnak vagy adottnak venni. Európának pontosan ez az egyik problémája, hogy olyan régóta jól megalapozott demokráciái vannak, hogy az európaiak többsége természetesnek veszi, és nem harcol érte, nem védi, de ha nem harcolnak érte, akkor nem fog fennmaradni.
Különös törvények uralkodnak a demokrácia birodalmában. Olyan királyok kormányozzák erős kézzel, akik szemrebbenés nélkül a feje tetejére állítják az egész országot, hadba vonulnak és békét kötnek, élet és halál urai. Alattvalóikat a demokrácia királyai úgyszólván egyáltalán nem ismerik, mert sohasem vegyülnek el a nép közé, magányos magaslataikról uralkodnak zavartalanul. Négyévente egyszer azonban kénytelen leszállni a trónjáról az ügyeletes király, hogy rongyokba öltözve járja az országot, és bohócként mutatkozzék be. Fellép lakodalmakban, de egyszerű születésnapokon is, viccekkel, dalokkal és bűvészmutatványokkal szórakoztatja a választókat, közben zongorán vagy szaxofonon kíséri saját magát és kórusban énekli: „A nép táncát járom, mert ő az én párom”.
Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nemzeteink – és nemzeti identitásaink – fix dolgok, részben mivel a nemzetállamok eszméje modern formájában Európában született. Azt is gondoljuk, hogy a liberális demokrácia a norma. Ha azonban visszatekintünk a történelemre, és szétnézünk a világban, láthatjuk, hogy messze nem ez az általános, és az állammal történő azonosulás igenis törékeny fogalom olyan országok esetében, ahol több nemzet vagy nép él közös határokon belül.
