Rájöttem már rég, hogy emberevőgép
Ez a világ – megzabál,
Helyetted új gépet nevel,
Benne nincs már meg hibád – feltalál,
Csak az adót fizesse meg.
Szigorú percek az évek,
lakat alá zár az élet:
a világ lángol mindenhol,
az idő mindent feléget.
Repül a szárnyán az élet,
sohase látod, ha nézed -,
de figyel minket mindenhol,
ha velem vagy, mégse félek.
A szerelem, mint egy rossz elem,
kimerült, és kiderül, hogy lyukat mar a szívemen.
Ezer meg ezer év edzett apát és fiát
Elfogadni, ha kell, a hősies halált.
Ezer meg ezer év tanított anyát és leányt
Szívében viselni fekete gyászruhát.
Most múlik pontosan,
Engedem, hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem.
Gondoltam, egyetlen,
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik, mennydörög,
ez tényleg szerelem.
Azt akarod, hogy figyeljek Terád,
Magányom ködét így fúrja át
Pillantásod: az a pillanat,
Amikor észrevetted,
Hogy megálmodtalak.
Ha meghalok, az angyalok
A dossziém láttán
Fejüket csóválják,
Hogy bizony, ez csúnya látvány.
A hited építed, és zuhansz az állványról,
Mert nem mondtál le még minden bálványról.
Szeretem azt a nőt
Aki melletted lettem
A lebegő hajnali fényt
Mikor ébred a nap
De téged nem.
Egyszer élsz, van, ki egyszer se
Minden szív verje egyszerre
Lennék én lepke,
ha találnék lángot a sötétben.
Akármilyen ruhát felvehetsz,
De tiszta szívvel piszkos nem lehetsz.
Melletted millió ember nézi, hogy hova lép.
Nagyon szépek, mégsem élnek. Vannak, de ez nem elég,
Szívük mélyén sötétség van a szivárvány helyén.
Te olyan más vagy: nagyon vártad, hogy jöjjön érted a fény.
Akinek lé határozza meg a tudatát, az csak törtet,
De ha szívből élsz is, jól vigyázz, mert az meg összetörhet.
Harcolj, hogyha fontos! A Félelmedet küzdd le!
De ha fehéren és feketén látsz csak, az élet neked szürke.
Guruljunk le patakparti víztükröt lesve,
A kis fahídon menjünk át halakat keresve!
Olcsó hippik vagyunk, még te is az lehetsz,
Ahogy hullnak a virágszirmok: szeretsz vagy nem szeretsz?
Ha ez a szerelem az élet,
A halál a harc,
Én leteszem eléd a fegyvert.
Mama, ugye hallasz még?
Már betakar a távol.
Légy itt újra, ha a gyertyaláng ég!
Gyere vissza, ne engedd, hogy belefulladjak a bánatba,
Egyedül nem fog menni, még szükségem van a támaszra.
Hol sírjam ki magam, hogy beszélhetnék egy halomnak?
Nem hallgat meg az ég sem, hát hogy hihetnék most magamnak?
Talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget.
Meséket mondhatnál, amikből megtudnám,
ki vagy te, aki mindig itt vagy,
de valahogy mégis folyton hiányzol,
mint a légszomj – fojtón hiányzol.
Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot idézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.
Nem tűntem el,
Csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel.
De kinyílt lassan a szem,
Most is rád ragyog,
Könny reszket benne,
Mert látom, hogy vak vagyok.