Szemed íriszén magunkat látom,
Fénylő tükör a döbbenet.
Sok életet meguntam már,
De most örülök neki, hogy itt lehetek.
Túl a bűnön, a megbánáson,
Hitem tüzéhez ülök közel,
Mellém fekszel, és azt se bánom,
Hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már
Másvalakivel.
Hát evezz a part felé még párat,
Ha a világ fordít neked hátat,
És ha utad egyszer a végéhez ér,
Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél.
Néha te vagy a szélvédő.
Időnként pedig te vagy a bogár.
Álmaimban szárnyaidhoz érnék,
angyalcsókot ajkaidról kérnék.
Karjaid közt hamvaimmá égnék,
de angyalodként hozzád visszatérnék.
Egyedül vagy, érteni szeretnéd,
Keresed magad, de nem találod rég.
Árnyékban ülsz, hatalmas falak alatt,
Döntsd le a falat, döntsd le a falat,
A versből mindig szeretet fakad.
Azért vagy itt, hogy mindent láss,
Hogy értsd a szót, olvasd az írást,
Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj,
Hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.
Köröttünk durvul a világ, annyi sérelem ér,
Sötét játszmákba kényszerülsz, az ígéret mit sem ér.
Elveszett órák, energiák, mikor úgysincs sok időd,
S ha valóra válnak az álmaid, már örülni sincs erőd.
Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást,
Amíg dühöngött a szerelmünk, nem láttunk mást.
Te sem bírtad már a kalitkát, miért maradnál,
Hiszen minden szívnek szárnya van, s néha elszáll.
Hiába szeretek,
Hiába szeretett,
Sohasem gyógyul a seb.
Jöhet új szerelem,
Ugyanazt keresem,
Valahogy semmi se szebb,
Mint az a pillanat,
Amikor megragadt
Szívem a szíved falán.
Szép a hit, hogy egyszer minden jobb lesz majd, ez ad szenvednünk erőt.
Nézz rám! Még nem nőttem fel.
Vad a szívem, hát így fogadj el!
És ha néha tévútra visz majd a vér,
Ez a rossz fiú, tudd, hazatér.
Csoda napok járnak, változik a szél,
öröm dala árad, költözik a tél.
Szabadul a folyó, megölel a fény,
olvad a gond a szívemről, minden az enyém!
Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,
Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!
Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,
Legyen úgy, ahogy nem szabad!
Minden szigorú csöndből egyszer kijut a szó,
mert mindig jön egy változás,
így tudom, hogy végül kiköt ez a hajó:
nincs örök utazás.
Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.
Arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,
s játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.
Mint madár a dróton
Mint részeg az éjféli karban
A magam módján kipróbáltam, hogy legyek szabad.
Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a fény.
Némán elkísérnéd felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át.Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel.
Kifakult a jelen, csak a múlt eleven,
Vérzik a szívünk, sohasem feledünk,
Emléked örökké él.Emlékedet őrzi mind, ki hű barát.
Elrabolt az ár élted hajnalán,
Fájdalmas szívünkből egy dallam kiált:
Mért vitt téged el ez a rút világ?
A szertárból hozta a térképet, melyet már senki se lát,
kicsi pontokkal mutatta a Maros-Magyar autonóm tartományt.
Kidobták a régi atlaszt, megszüntetik az iskolát,
megőrzi mégis az emlékezet a földrajztanárt.
