827 idézet
Ez nem én vagyok,
ez nem mi vagyunk,
így aztán mindegy,
hogy áldás vagy átok,
hogy torzan látják a nagyvilágot
egyes újságokba író srácok.
Nekem sok a dolgom,
én nem érek rá,
így hát mindegy,
hogy mit is szóltál,
de csak akkor ítélj,
hogy én ki vagyok,
ha egyszer tudni fogod,
hogy te kicsoda voltál.
Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam,
De az élet szép, s a lemezgyárat felhívtam,
És emlékül neked ezt a dalt írtam.
Megőrizlek téged féltett kincseim között,
Őrizd meg te is a verset a homlokod mögött.
Most sokáig nem látlak, tudod,
pedig nem vehetem le rólad a szemem,
lepedőm markolja sóhajod,
csak Te mondod így ki a nevem.
A húsunk, a bőrünk, a lelkünk, ha összeér
Egy percre is, de ez már csak a miénk.
Ha ez a szerelem, már ne félj,
Fogom a kezed, hogy el ne szédüljél.
Virágok közt veled lenni,
tudom, szép volna, kedvesem.
Virág sincsen, te sem vagy már,
miért hagytuk, hogy így legyen?
Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk, sokáig itt leszünk,
Szárnyalunk, mint földre tévedt égben járó angyalok, és néha szenvedünk,
Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk,
Hiszen van még időnk, azért se változunk.
A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk,
A csillagévek óráin egy perc az életünk.
Az ember önmagában semmit nem ér,
S ha nincsen barátunk, elvisz a szél.
A kulcs, ami a mennyet nyitja
A pokolba is jó, fordítva.
A kulcs, ami a pokolba jó
Az igazából a mennyből való.
Ölelkezünk a fényben,
Aztán a hullámok közé futunk,
És eltűnünk a messzeségben,
De a homlokom
Addig hozzád nyomom,
A te homlokodhoz az enyém,
Aztán belenézek a szemedbe,
Te meg visszanézel belém.
Aki mindig szeret, az sosem szeret igazán,
Aki mindig nevet, annak valami nagyon fáj.
Szemed íriszén magunkat látom,
Fénylő tükör a döbbenet.
Sok életet meguntam már,
De most örülök neki, hogy itt lehetek.
Túl a bűnön, a megbánáson,
Hitem tüzéhez ülök közel,
Mellém fekszel, és azt se bánom,
Hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már
Másvalakivel.
Hát evezz a part felé még párat,
Ha a világ fordít neked hátat,
És ha utad egyszer a végéhez ér,
Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél.
Néha te vagy a szélvédő.
Időnként pedig te vagy a bogár.
Álmaimban szárnyaidhoz érnék,
angyalcsókot ajkaidról kérnék.
Karjaid közt hamvaimmá égnék,
de angyalodként hozzád visszatérnék.
Egyedül vagy, érteni szeretnéd,
Keresed magad, de nem találod rég.
Árnyékban ülsz, hatalmas falak alatt,
Döntsd le a falat, döntsd le a falat,
A versből mindig szeretet fakad.
Azért vagy itt, hogy mindent láss,
Hogy értsd a szót, olvasd az írást,
Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj,
Hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.
Köröttünk durvul a világ, annyi sérelem ér,
Sötét játszmákba kényszerülsz, az ígéret mit sem ér.
Elveszett órák, energiák, mikor úgysincs sok időd,
S ha valóra válnak az álmaid, már örülni sincs erőd.
Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást,
Amíg dühöngött a szerelmünk, nem láttunk mást.
Te sem bírtad már a kalitkát, miért maradnál,
Hiszen minden szívnek szárnya van, s néha elszáll.
Hiába szeretek,
Hiába szeretett,
Sohasem gyógyul a seb.
Jöhet új szerelem,
Ugyanazt keresem,
Valahogy semmi se szebb,
Mint az a pillanat,
Amikor megragadt
Szívem a szíved falán.
