Hívtál, vártál,
Széllel szemben állva, megváltásra várva
Sírtál, vártál,
S én könnyedet letörlöm a romok közt a földön!
Nincs kéznél, kit úgy szeretnél? Azt szeresd hát, ki kéznél van épp!
Nem mindig kaphatod meg, amit akarsz, de ha néha megpróbálod, lehet, hogy megtalálod, és megkapod, amit kell.
Hogyan adhatnék szeretetet, amikor azt sem tudom, mi az?
Mennyire kívánom, mennyire, hogy itt legyél!
Mi vagyunk mi voltaképp`?
Csupán két elveszett lélek,
kik egy akvárium vizében kergetőznek.
Nem félek a haláltól, bármikor megfelel,
nem zavar. Miért kéne félnem a haláltól?
Nincs értelme, egyszer úgyis menned kell.
Nem kellenek a nagy szavak, hallom minden sóhajod, elárul minden szívverés.
Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg,
Más bolondul meg, mi meg sosem.
Ezen a földön mindannyian látogatók vagyunk.
Ha elmegyünk, magunk után ki tudja, mit hagyunk,
Tanítsuk meg gyermekeinknek a szeretet dalát,
Ahány ember, annyiféle csodálatos világ.
Mint a villám tépte, magányos fenyő,
Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő,
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér,
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.
Mint a leszakított, haldokló virág,
Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág,
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered,
Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.
Hideg télben, az esti szélben
A szó megszakad, benned ragad
A fenyő színe, a kenyér íze,
Az ősök dala, a szíved szava,
A szülőföld hív haza.
Mélyen bennem hangok szólnak
álmok nélkül nincsen holnap
félelemből miért maradjak már?
Nem vagyok kőszikla, csak egy ember. Tedd le kezed, csendesítsd le elméd, és gondolj arra az időre, amit elvesztettünk.
Mutass egy utat, mi kivezet innen,
Ha tiszta marad lelked, elveszik minden,
Menekülj magad elől, de soha ne feledd:
Te sem élheted túl az életet.
Mit tudsz – Te, aki cél nélkül sehová sem jutsz? Mit látsz?
Te, aki hang nélkül állsz és vársz? Miért sírsz?
Te, kinek ha nem mondják, magadban bízni sem bírsz?
És mondd, mi kell, hogy a világot így fogadd el?
Én vagyok az egyetlen, akivel, ha beszéltem, mindig őszinte volt.
A józan ész nyert, a barátság vesztett,
mert szívemben a szeretet szerelmet ébresztett.
Láttam a holdat, a napot az égen,
Láttam a könnyeket az Ő szemében,
Láttam az arcát, ahogyan elrohant,
Lassan megértettem miért boldogtalan.
Várj, a kezed ne húzd el!
Annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz!
Ha sírsz, a szemed ne takard el!
Miért titkolnánk,
Hogy egy kicsit nehéz?