Mint két gálya éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én!
Épp csak összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már –
mondd, miért sápadt így el bennünk a fény?
Dalszöveg idézetek
871 idézet
Szívünkben érzés meg erő, de van, mit meg nem old,
erős a hit bennünk, látod, de minket fel nem old.
Vártunk tán csodát, ám de már nincs miért –
közös út, ha volt is egykor, véget ért.
Szemétdomb, szemétdomb, a hervadó virág
hirdeti, hogy véget ér a rothadó világ.
A világ és a lét itt kegyetlen.
közhely, mégis így van temetlen:
minden szemét marad a régi,
de pár szép percért érdemes élni.
Új tavasz nem jön a télre, hullámunk partját elérte.
Néha még jó, ahogy nézel, a megszokás tart erős kézzel.
Tévedés volt itt keresnem társat, de új útra leltem.
Az emlékek szépek, de mára kiégtél.
Mondd, mi is vár, ha nincs szerelem, de nincs vége.
Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell,
neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt,
de ha megkaptad, már nem érdekel,
ott rohad a szemétdombon majd.
A fák is siratják az elveszett lombjukat,
Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?
A fák is azt hiszik, hogy nem igaz most a tél,
Mit tehetsz te mást, ha egyszer is szerettél?
Fáj téged elengedni,
de soha nem fogsz követni.
Vége a nevetéseknek és lágy hazugságoknak,
vége az éjszakáknak, amikor próbáltunk meghalni,
ez a vég.
Esik a hó, az első hó,
s az egész udvar csupa porcukor.
Pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan tovább vándorol,
s nyomában csak a szürke ég.
Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt,
Fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos,
Elrejtheted arcod egy mosoly mögött.
Csak egy dolgot nem titkolhatsz el:
Azt, amikor belül összeroppansz.
Hogyan érezhetnék valamit, amikor nem tudom, hogy hogyan kell érezni?
Hogyan lehetnének érzéseim, amikor minden érzésemet visszautasították?
Mondtuk szépen és durván,
Lelkünk ébredő vulkán,
Kitörni kész, s ami régi, mind elég,
S jön az újabb nemzedék.
(…)
Mert mi vagyunk a hurrikán,
Ezer éves út után,
Mindent felkavar, készülj fel,
Most mi jövünk.
Haldokló föld, legyilkolt fák,
fuldokló égbolt néz le ránk.
Minden csak pénz, papír és szám,
és hullaszag a lépteink után,
de ébrednünk kell, még nem késtünk el talán.
Ne számíts jóra,
és nem csalódhatsz nagyot.
Attól nem vidám az életem,
hogy az arcomra mosoly fagyott.
Fáj néha minden,
fáj néha az egész életem,
fáj, hogy az élet véges,
Fáj, hogy sosem, sosem végtelen.
Az ablakon már nem szűrődik ki fény,
A falak is romosan állnak,
A termen keresztül süvít a fagyos szél.
Te még mindig tisztán hallod a lány hangját,
De körülötted már senki nem énekli dalát.
Valami megszűnt bennem,
elpusztult rég,
arcomon nem láthatod,
de belül üvöltenék.
Szeretek, szeretek
Okosan szeretek
Először nem túl nagy
Dolgokat szeretek
Hanem csak kicsiket
Keresek szeretni
Ha megvan eldobom
Szeretek keresni.
Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe` lennél,
És bármibe kerül vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet is, nem csak muszáj.
Az elme emléket hadar,
Egyszerre fájni kezd a lét,
A kitelt idő még több fényt akar,
Így feszíti szét korhadt keretét.
