Mint amikor sebektől vérzel,
De irgalmat nem kérsz mégsem.
Belül úgy hordod a múltat,
Bármi volt, nem tagadtad,
Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal.
Karodra írták, hogy „Bűn az élet”,
Nevettél rajta, s a bőröd égett.
Ne hagyd, hogy más élje az életedet,
Se szülőd, se testvéred, se szerelmesed.
Nem hallod, üvöltök – csavargóvá tettél,
Nem hallod, meghalok – míg te élni mentél,
Nem hallod, nyöszörgök – korbácsol a világ,
Nem hallod, könyörgök – esőért a virág.
Le kell menni kutyába!
Légy a kutyák királya!
Ne királyok kutyája!
Túl vagyunk egy hosszú filmen,
Nem volt unalmas, csak túl komoly.
Hiányzott belőle valami,
Talán egy fintor vagy mosoly.
Vesztes lettem, hiába győztem,
Senki mellettem, senki mögöttem.
Állok az úton, rád gondolok,
Tudom, a szabadság magányos dolog.
Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni,
Hogy lehessünk Nagyszalontán, családi körben eztán.
Hisz amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad.
Száz lábnyira állok,
De elesek a közeledben…
Amikor ma éjjel elalszol, ne feledd, hogy egyazon csillagok alatt fekszünk.
Azt gondoltam, hogy már megsérültem ezelőtt,
De senki nem hagyott rajtam ekkora sebet,
A szavaid mélyebben vágtak egy késnél,
Szükségem van valakire, aki életet lehel belém.
Rohadt eső. Unott arccal
Valahová lépdelek,
Esernyőmet elé-húzom,
Ne lássák az emberek.
Vesszők helyett néha pontot kell tenni,
Ha hátrálnál, inkább csak előre menni
Kéne, mert vágyakból nem épült semmi,
És nem kell, csak bátorság, egy kis mákszemnyi.

