Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom.
Búcsú idézetek
Boldog, ki serlegét fenékig
Nem hajtja fel élet-torán,
Otthagyja ünnepét korán,
Regényét nem forgatja végig,
S megválik tőle könnyedén,
Mint Anyegintól válok én.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
A währingi temetőben húszezredmagammal búcsút vettem attól az embertől, aki megtanított különbséget tenni fontos és jelentéktelen dolgok között. Nagy tudomány, alig ismerek embert, aki idejében felismerte volna. A legtöbben csak a halálos ágyukon döbbennek rá, mit kellett volna komolyan venni, s mily kár volt időt, egészséget, lelket pusztítani kicsinyes, mulandó értelmetlenségek miatt.
Ön a barátom. Nyomorult életem egyetlen vigasza, akit az ég adott nekem. Ha kissé későn is, de végül is nekem adta ezt a megbecsülhetetlen ajándékot, és hálát mondok ezért. Abban a pillanatban, amikor örökre búcsút veszek öntől, azt kívánom, találja meg a boldogságot és mindazt a jót, amit megérdemel.
Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt,
vagy, hogy milyen lesz
utolsó találkozásunk.
Csupán egy fontos:
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.
Féltem, hogy kínszenvedés vár rám a sötétben és ez nem tartott vissza. De ha a fény és az öröm veszélyét ismertem volna, soha el nem jövök. Ez a búcsú a legmélyebb seb, amit életemben elszenvedtem.
Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb… és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.
Maradnék, de érzem, hogy mennem kell,
Mert vár valahol egy másik út.
Hogyha most is úgy szeretsz, engedj el, ma már
Nem köt ide, csak a múlt.
Gyakran gondolok arra, hogy nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. Az ember olyan elveszettnek érzi magát.
Az emberek inkább a visszaérkezésről álmodnak, nem pedig az elindulásról. Te pedig egyszer visszajöhetsz majd. Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit. De láttál egy felvillanó fényt. És ez már megérte.
Odalépett hozzám, és felemelte a fátylát. Átölelt, és erősen magához szorított. Virágillata volt. Egy röpke pillanatra magamba szívtam az átható, édes rózsaillatot, aztán elengedett.
– Fogd! Legyen ez a talizmánod!
Egyik ujjáról lehúzta a gyűrűjét. Sima metszésű, bíborszínű kő volt benne, a közepére egy nagy E betűt véstek. A markomba zártam. A kezemben éreztem az arany súlyát. A szemébe néztem, és mintha csak a magamét láttam volna: ugyanazok a különös, sárgával pettyezett halványszürke szemek. Akár az enyémek. Most már tudtam, miféle adósság az övé – tizennégy éve nyomja a lelkét. Anyám szemébe néztem, és tudtam, hogy soha többé nem láthatom.
Ne félts! ne hidd, hogy nélküled maradtam.
Angyalok hű világa vesz körül.
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem.
Úgy kezeltem minden percet, amit a családdal és a barátaimmal töltöttem, mintha különleges jelentőségű volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangjukat, hogy soha ne felejtsem el. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont őket, és majd megszakadt a szívem, de így kellett lennie.
Felugrottam az egyik magas sírkőre, és kinéztem a városra. Nem sokat láttam belőle innen, de mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó képem a helyről, ahol születtem és éltem, nem siettem el a dolgot: minden ócska mellékutcát fényes sétálóutcának, minden málló vakolatú házat egy sejk palotájának és minden kétszintes épületet felhőkarcolónak láttam.
Nem tudni, merre visz az út, ki tudja, láthatlak-e még,
lehet, hogy holnap a szívemet eltévedt golyó tépi szét.
Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel.
Búcsú volt, valahányszor a tudtára adtam, hogy milyen fontos nekem, valahányszor tettekkel és szavakkal igazoltam szeretetemet. Az élők az élet minden napján búcsúznak. Szerelemmel, barátsággal, annak a megerősítésével, hogy az emlékek megmaradnak, ha a test elenyészik is.
Mert örvényben éltem, örvénybe dobjatok:
morajló mélyére temessetek!