Menj és feledj! Szívem beéri azzal,
Hogy megsirat és sohasem feled.
Búcsú idézetek
Búcsú! dadog e szó az ajkon, könnyben ázva,
s kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt,
benne szívig hasít üdvünknek távozása,
szó, mit el nem takar, csak ami már örök.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Sorsom akármerre mégyen,
Rólatok el nem felejtkezem,
Minden járáson-kelésen
Véletek lesz majd emlékezetem!Hajnalnak fénye, vezess az úton,
Mély, sötét éjszakán, láng, vigyél át!
Szél és felhők, távoli erdők,
Föld takarja el bús lábam nyomát.
Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor „szakítanak”? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, „szakítanak”, s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt… asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket… Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.
Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat,
Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat.
De most elmegyek, elfogyok, mint a gyertyáról a viasz,
Tudom, ha valaha meghallod a nevem, azt kérdezed: ki az?
Ugyanaz a szív legbelül
Ma merre hajt észrevétlenül?
Ugyanolyan szép az a csillogás
Te kinek hazudtál valami mást?
Ne sírj majd, ha nem leszek,
Lesz majd más, aki rád nevet.
Egész éjjel egymást bámultuk, arra szegezve a szemünket, amit egyikünk sem lett volna képes elveszíteni: a másikra.
Elindultál hát felém,
Jöttél, és mindent vittél.
Talán te hittél egy másik új csodában,
Mert a régi neked így már kevés.
Áldj most meg, erőt adj, hogy holnap itt legyek
Fáj a szó, máshol, nélküled.
Furcsa, mennyire fáj, amikor egy barát elköltözik – és amit hátrahagy, csupán a csend.
– Én nem akarok elbúcsúzni tőled!
– Hát nem érted? Pontosan ez bizonyítja, hogy igazam van. Fontosabb vagy nekem, mint én neked, mert én meg tudom tenni (…). Ha az a helyes, hogy elbúcsúzzunk, akkor én inkább magamnak okozok fájdalmat, mint hogy neked ártsak, nehogy veszélybe sodorjalak!
Ha az ember szeret valakit, nem engedheti, hogy hazugságok válasszák el tőle. Bármi történt is, még ha örökre elveszítettük is egymást, tartozunk egymásnak az igazsággal.
Úgy érezte, a szíve kiröppen a mellkasából. Olyan volt, mintha papírból vágták volna ki, lassan forgott, majd ellibegett a mesés világba, ahol az álomszép, csodás jövő várt rá.
Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.
Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan. (…) Idegesítő… Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Hiányozni fogsz. Tudom, azt hiszed, sosem figyelek rád, és nem is szeretlek, mert folyton azt mondod, hogy ezt ne csináljam, azt ne csináljam. De jobb volna, ha mondanád, és én legföljebb nem szívesen hallgatnám, mint hogy itt se légy, és sose mondj semmit.
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
(…)
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek.
Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte… Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem – ha elmentem, nem bánta. – „Szervusz!” – mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: – „Szervuuuusz!” Ez a kissé éneklős, hosszú „ú” teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!
Hajnalodott – és én elküldtelek,
de karod konokul font át.
A rózsák évada volt ez,
s mi csak szaggattuk a rózsát!