Oldódó képed
kicsordul szememből és
arcomra szárad.
Nem úgy váltunk el, mint a múltkor. A lány ott állt a kapuban, az utcalámpa fénye beragyogta az arcát. Gyönyörű volt. (…) Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem olyan, mint máskor, amikor az ember majd megőrül egy lányért, ha este el kell válnia tőle. Inkább gyönyörűséget éreztem. Gyöngédséget és kimondhatatlan vágyat.
Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (…) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.
A lány gyengéden elmosolyodott, a végső búcsú fájdalmával. Egy pillanatra görcsbe rándult a szíve, agyán pedig átfutottak a baljós igék: soha, soha nem látlak többé.
Maradj, legalábbis addig, amíg lenge hamuvá nem váltam… nem, nem hamuvá! A hamuban túlságosan sok maradványa van testiségemnek. Maradj, amíg füstcsíkká nem alakultam át, s el nem oszoltam nyomtalanul a levegőben. Akkor már nem lesz szükségem rád, akkor már mehetsz, amerre csak sorsod sodor!
Egy méltatlan bérház ablakán
A pára hűvös bársonyán
Itt hagyom neked a rajzomat,
Míg felébredsz, talán megmarad.
– Mondd, fogunk mi még találkozni egymással?
– Ki lát a jövőbe? (…) Mivel csak a hegyek nem találkoznak egymással, minden reményünk megvan rá, hogy mi még találkozhatunk.
Egy szakasz, hosszú szakasz az elválás. A viszontlátás: rövid fejezet, töredék csupán.
Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak.
Ami az embernek nem igazán fontos, attól könnyű elegánsan elbúcsúzni.
Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Szeretném, ha tudnád, hogy egész életemben szerettelek. Már azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek. Te a részem vagy. Meg fogok halni. (…) A holnap éppolyan alkalmas a halálra, mint akármelyik másik nap.
Vagy az is lehet (…), hogy könnyes búcsút akar venni. Az sem utolsó dolog ám manapság, amikor az embert szó nélkül hagyják faképnél.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.
Édes szavak. Csalóka enyhet adó balzsam. Segítség, szerelem, összetartozás, visszatérés – szavak, édes szavak. Egy-egy szó, semmi több. Milyen sok szó van arra, ami pedig olyan egyszerű: két test vad, félelmetes erejű varázsa! A fantáziának, a hazugságnak, az érzéseknek és az öncsalásnak micsoda szivárványa ível fölötte! Lám, ő is itt áll a búcsú éjszakáján, nyugodtan, a sötétségben, hagyja, hadd hulljon az édes szavak permetező esője, pedig valójában minden szó ugyanazt jelenti: búcsú, búcsú, búcsú. Ha már beszélni kell róla, akkor úgyis vége.
Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni –
És mindent itt hagyok.
Azt szeretném, hogy amikor elmegyek, mindenki azt mondja: Hosszabb élete volt, mint bárkinek, akit ismerek.
Semmi értelme, hogy szeressünk valamit, ha úgyis elszakítanak tőle, nem? És olyan nehéz megállni szeretet nélkül, ugye?
A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
Halkan belépek. Melléd ülök este,
szemem a homályon át rád mered.
Amikor minden titkodat kileste,
megcsókollak és lassan elmegyek.
Vidd magaddal erdő csendjét
virágoknak harmatkelyhét
vidd magaddal madár röptét
esti csillag színezüstjét
összeomló fehér vállad
vidd magaddal gyáva vágyad
felejtésre kárhozottan
nyíljon bánat mosolyodban.