Álmodni azt jelenti, hogy mindig elégedetlenek vagyunk, de nem szeszélyből vagy közönséges méltatlankodás miatt. Ez annak az embernek az elégedetlensége, aki egy jobb világot keres, és nem elégszik meg azzal, amit már elért. Ez annak az embernek az egészséges becsvágya, aki a jövőben a fejlődés lehetőségét látja, és szeretne benne aktívan közreműködni. Ez a többre és jobbra törekvés, önmagunkért és másokért, a máért és a holnapért. Az emberek néha összetévesztik az álmodni tudást az álmodozással, amikor az elme és az érzelmek összevissza csaponganak, és inkább kerülik a valóságot, mint hogy változtassanak rajta.
Mióta az eszemet tudom, olyan világról ábrándozom, amelyben nem vagyunk urai más eleveneknek. Amelyben együtt élünk velük, s ők szabad akaratukból hozzánk csatlakoznak, vagy elhagynak bennünket.
Az álmodozás nem egyéb, mint menekülés a hétköznapi élet szürke realitásától.
Senki nem lehet boldog, ha nincs valamiféle illúziója. Az illúziók legalább annyira kellenek a boldogsághoz, mint a vagyon.
Szeretjük-e azt, ha vannak illúzióink? (…) Sőt féltve őrizzük is, nehogy a valóság teljesebb megismerése tönkretehesse azokat.
Néha csak illúziók segítségével őrizhetjük meg az ép eszünket.
Illúzióink száma talán éppoly végtelen, mint az emberek kapcsolata egymás közt, vagy mint az embereké a dolgokhoz. És valahányszor az illúzió eltűnik, vagyis ha a lényt vagy a tényt olyannak látjuk, amilyen rajtunk kívül, a valóságban, különös érzés támad bennünk: félig sajnáljuk az eltűnt ábrándképet, félig kellemesen meglep az újdonság, a reális tény.
Az ábrándozásokhoz szokott olvasót s nem olvasót – nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni.
Vigyázni kell az elhatalmasodó ábrándokra. Az ábrándozás titokzatos és finom, mint az illat. Úgy kapcsolódik a gondolathoz, mint az illat a tubarózsához. Egy mérgező gondolat néha szétterjeng és belénk hatol, mint a füst. Ábrándokkal és virágokkal egyaránt megmérgezhetjük magunkat. Kábító és előkelő, rettenetes halál. A téves gondolkodás a lélek öngyilkossága. Mérgezés. Az ábránd vonz, hízelkedik, csal, átfon s a végén bűntársává tesz. Bevon a lelkiismerettel űzött szemvényvesztő játékába. Elbájol. Aztán tönkretesz.
Az ábrándok ellen pedig pofonegyszerű az orvosság, ha egyszer rászántátok magatokat. Nem kell más, csak a jó öreg háziszer, az őszinteség… már úgy értem, az őszinteség önmagatokkal. Egyszerűen ne hazudjatok többet magatoknak, ne hergeljétek magatokat mindig a holnapokkal.
Ne válj meg az illúzióidtól. Ha hagyod őket elillanni, lehet, hogy te megmaradsz, de nem marad benned élet.
Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat! Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielőtt fölorsóznád azokat az álmokat… tartsd feszesen… és orsózz… ne add fel… kapaszkodj bele a hálóba… s ha a már benne lévő álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is… de ne engedd őket elszökni!
Aki illúziók táplálásának szenteli magát, lehetőségeket veszít el.
Tudnunk kell tétlennek lenni, ami korántsem lustaság. Az álmodozás felüdíti a fáradt gondolatokat, akárcsak az éjjeli eső az út letaposott füvét. Az álmodozás a gondolkodás vasárnapja.
Nem az öregedés miatt hagyunk fel álmaink követésével, hanem az álmok hiányától kezdünk el öregedni.
A valószínűtlenről való álmodozásra létezik egy szó, mégpedig az, hogy remény.
Ha megfosztanánk az embereket ábrándjaiktól, mi örömük maradna az életben?