Az emlékezet az egyik legnagyobb adomány, amivel nem csak mi emberek, hanem az állatok is bírnak.
Nem a véletlen az életünk része, a sors az, ami irányít bennünket és a furcsán hozzánk kerülő állatokat.
A kóbor, kivert kutyának is Isten vezérli lépteit, hogy a hosszú, fáradt út után végleg megpihenhessen egy szerető gazdinál.
Ezen a bűnös világon bizony nincs szomorúbb látvány, mint egy behúzott farkú, gazdátlan kiskutya.
Az állatok nem élnek sem a jövőben, sem a múltban. Ezzel sok gondot megspórolnak maguknak, például nem gondolkoznak azon, meddig fognak élni. Másfelől, a jelenük boldogtalan, ezek a jámbor állatok nem tudnak meríteni sem a múlt szép emlékeiből, sem egy jobb jövő reményéből. Számukra a jelen kínjai végeérhetetlennek tűnnek, se eleje, se vége.
Azt tartják, hogy csak a hattyúk hűségesek egymáshoz, de még ez sem igaz. Egyetlen faj létezik az állatvilágban, amely nem követ el házasságtörést: egy amőbafaj, a Diplozoon paradoxum. A két egyed ugyanis még fiatalon találkozik egymással, és a testük egyetlen szervezetté egyesül. Minden más faj képes a hűtlenségre.
Ha Isten nem akarta, hogy állatokat együnk, akkor miért húsból teremtette őket?
A kolibri nem csak egy egyszerű madár. A szíve ezerkétszázat ver egy perc alatt, és nyolcvanat csap a szárnyával egy másodperc alatt, és ha lefogod a szárnyait, hogy ne repülhessen, akkor tíz másodpercen belül meghal. Ez itt bizony nem egy átlagos madár, ez egy valóságos csoda. Lelassították a szárnyait egy mozgóképpel, és tudjátok, mit láttak? Hogy a szárnyai nyolcas alakban mozognak. Na, és azt tudjátok, hogy a nyolcas mit jelöl a matematikában? A végtelent.
A vándorló madár elindul valahonnan, és elindul valahová. Az ősi ösztönök pókhálója abban a pillanatban összeköti az életnek, a földnek, a szívnek és gyomornak ezt a két helyét, s erről letérni éppen úgy nem lehet, mint a vonatnak a sínekről. Elpusztulhat az egész csapat, elpusztulhat minden gólya az utolsóig, de az utolsó, a legutolsó ugyanezt az utat keresi meg, mint ahogy egyik szobából a másikba átmenni csak az ajtón lehet.
Ribizke – mint minden magányos ember – szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.
Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától (…). Arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: (…) a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk – képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm.
A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő jó barát nélkül. Részt vesz annak bánatában, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt, akit szeret. Végül, az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé.
A kutyának csak egy célja van az életben: elajándékozni a szívét.
Egy kutyamenhely meglátogatása szívfacsaró tapasztalat – az a sok reményvesztett teremtmény mind a figyelmünket próbálja meg magára vonni. Az engedékenyek könnyen járhatnak úgy, hogy tucatnyi négylábúval sétálnak ki a kapun.
Nincs korlátja annak, amit együtt tudtok csinálni, ha lovad a részeddé válik.
Soha ne becsüld alá azt a megnyugvást, amit egy macska adhat – nincsenek szavai, de apró érintéseivel, bökdöséseivel, odabújásaival kimutatja irántad érzett szeretetét – és megpróbálja elterelni a figyelmedet a bánatodról.
A macska nem ugrál föl rád, nem nyalja összevissza az arcodat, nem szaladgál őrülten körülötted, hisztérikus hangokat kiadva. A macska az ajtóban vár, nagyon finoman a lábadhoz dől, és rezonál.
Nem láttam még vadat, mely szánná magát.
A madár fagyottan zuhan le az ágról,
de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát.
