Ribizke – mint minden magányos ember – szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.
Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától (…). Arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: (…) a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk – képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm.
A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő jó barát nélkül. Részt vesz annak bánatában, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt, akit szeret. Végül, az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé.
A kutyának csak egy célja van az életben: elajándékozni a szívét.
Egy kutyamenhely meglátogatása szívfacsaró tapasztalat – az a sok reményvesztett teremtmény mind a figyelmünket próbálja meg magára vonni. Az engedékenyek könnyen járhatnak úgy, hogy tucatnyi négylábúval sétálnak ki a kapun.
Nincs korlátja annak, amit együtt tudtok csinálni, ha lovad a részeddé válik.
Soha ne becsüld alá azt a megnyugvást, amit egy macska adhat – nincsenek szavai, de apró érintéseivel, bökdöséseivel, odabújásaival kimutatja irántad érzett szeretetét – és megpróbálja elterelni a figyelmedet a bánatodról.
A macska nem ugrál föl rád, nem nyalja összevissza az arcodat, nem szaladgál őrülten körülötted, hisztérikus hangokat kiadva. A macska az ajtóban vár, nagyon finoman a lábadhoz dől, és rezonál.
Nem láttam még vadat, mely szánná magát.
A madár fagyottan zuhan le az ágról,
de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát.
Egy kutyának nem kell luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák. Beéri egy útszéli talált bottal. Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött, a kutyádnak mindegy. Ő csak szeretetet kér és ad. Hány emberről mondhatod el ezt? Hány ember szeret feltétlen és olthatatlan szeretettel?
Mondd, szereted az állatokat,
s figyeled őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek?
Ha állat lennék, soha nem tartanék embert a lakásban, mert lármázik, piszkot csinál és egészségtelen.
A madár nem azért énekel, mert tudja a választ. A madár azért énekel, mert van egy dala.
A háború talán csak megtorlás azokért az állatokért, amelyeket megöltünk.
Milyen bámulatra méltók a körülöttünk lévő állatvilág lakói! Még akkor is csodálatos, ha az összetett viselkedést csupán az ösztön diktálja – legyen az veleszületett vagy a genetikai öröklődés révén beprogramozott.
Amikor elfogadjuk, hogy még a kevésbé fejlett aggyal rendelkezők is éreznek fájdalmat, új megvilágításban kezdjük majd átgondolni a többi állathoz fűződő kapcsolatunkat. Nem csak alázatosak leszünk, hanem szégyenkezni is fogunk, mivel nemtörődömségünk és tudatlanságunk oly sok kegyetlenséget okozott.
Az állatokról egy másik, bölcsebb és talán rejtélyesebb elképzelésre van szükségünk. Az egyetemes természettől távol, bonyolult leleménnyel élve a civilizált ember a teremtményeket tudásának nagyítóján át vizsgálja, és így felnagyítva lát egy tollat, az egész kép pedig torzul. Atyáskodunk felettük tökéletlenségük miatt, tragikus sorsuk miatt, hogy olyan mélyen alattunk öltöttek alakot. És itt tévedünk, hatalmasat tévedünk. Mert az állat nem az ember mércéjével méretik. Egy olyan világban, ami a miénknél régibb és teljesebb, kidolgozottan és tökéletesen mozognak ők, olyan érzékekkel megáldva, amiket mi elvesztettünk, vagy sosem értünk el, olyan hangokkal élve, amiket sosem fogunk hallani. Ők nem felebarátok; ők nem beosztottak; ők más nemzetek, akik az élet és idő hálójában összeakadtak velünk, rabtársakként a Föld ragyogásában és vajúdásában.
A szelíd szamár, ha durva is a modora, mindenképpen jót akar, és kétségtelenül jobb bánásmódot érdemelne, mint szidalmat és ütleget.
Minden kutya oroszlán az otthonában.