A macska az állatvilág gengsztere, törvényen kívül él, és nem is védi semmiféle törvény. Ritkaság, hogy békés öregkort érjen meg a kandalló mellett.
Állatos idézetek
A macska: egy apró oroszlán, aki szereti az egereket, utálja a kutyákat, és pártfogolja az emberi lényeket.
A macskák uralkodnak. Olyannyira, hogy néha a macskás képek puszta mennyisége elfeledteti velünk, hogy mi áll e megszállottság középpontjában: a macska által kínált minőség.
A macska oroszlán a kis bokrok dzsungelében.
Nem az a kérdés, hogy tudnak-e gondolkodni, és nem is az, hogy tudnak-e beszélni. Hanem az, hogy tudnak-e szenvedni. Miért tagadja meg a törvény bármely érző lény védelmét?
A Ballad of Buster Scruggs című filmben egy postakocsit vezettem, a ló meg elém volt kötve. És vele már szerepeltem együtt pár évvel ezelőtt egy Seth McFarlane-filmben, ami a Million Ways to Die in the West volt. Na, ugyanaz a ló volt ebben is, és tényleg megismert.
Az állatokhoz fűződő barátság hosszú időre nyúlik vissza, mindig támogattam az alapítványokat, különösen a kutyákhoz és a cicákhoz vonzódom.
A madarak irtózatos, pokoli dühvel sipítanak teli torokból minden hajnalban, hogy figyelmeztessenek minket az igazságra. Ők tudják az igazat. (…) De sajnos, mi nem beszélünk madárul.
Sok dél-amerikai állat taszító vagy ijesztő voltával bűvöl el. A folyókban pirájarajok várják a közéjük tévedő állatokat, hogy az utolsó cafatnyi húst is lepusztítsák csontjaikról; éjjelente az Európában csak a rémtörténetekben létező, itt azonban nagyon is valóságos vámpírdenevérek kirajzanak rejtekhelyeikről, hogy az alvó szarvasmarhákból és emberekből vért csapoljanak.
50 évvel ezelőtt a bálnákat a kipusztulás fenyegette világszerte. Aztán az emberek összefogtak és most több bálna él a tengerekben, mint amennyit az emberiség valaha is láthatott.
Az emberek mindig azzal jönnek, hogy ők „kutyások” vagy „macskások”. Én egyik sem vagyok, egyszerűen csak szeretem az állatokat.
A lovak nem közönséges állatok; intelligenciában csupán a kutyák és a delfinek vehetik fel velük a versenyt.
Imádom a delfineket. A delfin a világ legokosabb állata. A víz alá úszik és kisegíti az embereket a partra. Ezt én csak delfin-technikának hívom. S azt szeretem a legjobban, amikor ezek a csodálatos állatok nevetnek! Ők szerintem nem is állatok, inkább valami komoly, isteni adománynak tartom őket. Életmentők.
Úgy tűnik, nincs a szivárványban olyan szín, nincs a világon olyan minta, amit a halak testük ékesítésére fel ne használnának.
A cápáktól és az óriáspókoktól rettegek.
Kipróbáltam a lovaglást, de jobban szeretem, ha jóval több lőerő van alattam, amelyet maximálisan tudok kontrollálni, és nem kell alkalmazkodnom az állat akaratához.
Úgy vélem, az állatok megérzik a katasztrófákat, rendelkeznek egyfajta hatodik érzékkel, megérzik, mi fog történni. Igen, ők tudják, viszont ezt a képességet körültekintően elnyomják az emberekben.
Gyakran megfigyelheted, hogy a macskák reagálnak valamire, ami csak „üres térnek” tűnik. „Mi baja a macskának?” – kérdezik ilyenkor. Semmi baja sincs. A macska egyszerűen csak lát olyasmit, ami túl van az öt emberi érzékszerv érzékelési tartományán.
Hajlamosak vagyunk (…) azt hinni, hogy a kicsi és nem ehető élőlényekre kevésbé van szükségünk.”Hát kihalnak, na és? Csak nem fontosabb néhány haszontalan gyom és csúszómászó, mint az ember?” Ez a látszólag józan felfogás nem veszi tudomásul azt a ma már nyilvánvaló tényt, hogy a természetben szinte semmi nem haszontalan: a vad fajok olyan szolgáltatásokat nyújtanak nekünk, amiket nélkülük csak igen körülményesen tudnánk megszerezni. Ráadásul igen drágán is, míg ők ingyen adják. Elvesztésük ugyanolyan veszélyekkel jár, mintha, mondjuk, egy repülőgépből kihullanának az apró és látszólag jelentéktelen tartószegecsek.
Ha szánunk rá egy percet, hogy egy állat szemébe nézzünk, azonnal világossá válik, miért kutya kötelességünk gondoskodni egymásról.
