A katona lelkiismerete mindent elnyel, mint a pokol szélesre tárt kapuja.
Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem.
A szerelem csak füst és könnyű pára.
Ha boldogul: a szem parányi lángja.
Ha nincs remény: a könnyek tengere.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Miként minden bölcs ember fia tudja, az utazások a szerelmesek egymásra találásával végződnek.
Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Ne fájjon, amire nincs orvosság. Aminek vége, vége.
A szegényt, kit megtört a sors, a gond, csitítgatjuk, intjük, ha könnyet ont, de súlyosodna csak baj annyi sok ránk, éppoly nagyon, vagy jobban is zokognánk.
E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott dalolni; s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Káin állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. Egy államférfi agya is lehetett, kinél most e szamár különb cselszövő; egy olyané, ki az Úristent is rászedte volna; nem meglehet?
A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.
Féltékenységtől őrizkedj, uram!
A zöldszemű szörny koncán kéjeleg,
Csámcsogva fal föl! Ó, még boldog az,
Ki megcsalatva nem szeret tovább,
De poklot jár, ki kétkedik, rajong,
Gyanakszik – és halálosan szeret.
Ha élni vágyom: csak halált lelek.
Ha halni vágyom: életet… Legyen hát!
A halál se több, mint szeretőnk szorítása: fáj, de mégis kívánjuk.
És mindenemet lábadhoz terítem
S követlek az egész világon át.
Az emberek dolgának árja van,
Mely habdagállyal boldogságra visz,
De elmulasztva, teljes életök
Nyomorban, s zátonyok közt zárva teng.
Ily duzzadt tenger visz most minket is,
Használni kell, mig áradatja tart,
Vagy vesztjük a sors kedvezéseit.