Halálesetkor minden olyan hamisan és hazugul cseng, hiszen az emberekkel akkor kell foglalkozni, mikor még bőven élnek.
Vavyan Fable
1956. március 20. -
eredeti nevén: Molnár Éva magyar krimiíró
Soha nem volt ennyire aluledzett az emberiség, mint mostanában, amióta mindenki birkózó-, tenisz- vagy futócipőben jár.
Nagypapa belihegett, barackot nyomott a fejünkre, és egyből kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek. Mondtam: búgócsiga, mert marhára unalmas, hogy a felnőttek folyton ezt firtatják.
Aki a természettől elszakad, az élhető életről mond le.
Soha nem lett volna szabad hátat fordítanunk a természetnek. Miért hiszünk jobban a betonban, a műanyagban, az élettelen dolgokban? Miért fordítjuk magunk ellen az értelmünket? Sokan még mindig a műtrágyát tartják oltárukon. Vegyszereznek, mérgeznek mindent, a haszontalannal együtt kiirtják a hasznosat, és végül persze ők is elfogyasztják a mérgeket, hiszen azok bekerülnek az ivóvízbe, az élelmiszerbe, visszajutnak hozzánk. Még ma is megtörténik, hogy némelyik tudatlan gazda macskák, madarak láttán légpuskát ragad, és tüzel. Szerencsére mind többen látják be, hogy tévúton járunk.
A születésnap az ember legbensőbb magánügye. Pláne, ha női ember az illető! Saját gyérülő hajad, hulló fogad, hanyatló látásod kössön le! Az én születésnapom rajtam kívül kizárólag a gerontológusomra tartozik!
Olyan nincs, hogy életkor. Az öregedéshez a naptárnak nem sok köze van.
A férfiakban mindig is csak a hibákat szerettem. Ami azt illeti, volt mit szeretni rajtuk.
A férfiak nem azért zabosak rám, mert tudok róluk valamit, hanem azért, mert azt tudom róluk, amit még ők sem.
A legtöbb férfi aprólékos részletességgel tud beszélni a nőről, akit használ, ámde nem szeret. Mihelyt szerelmes lesz, tekintete elbutul, szava elapad. Himnuszt költ a kedvesről, csakhogy ezt már magába zárja. E gondolatokhoz illetéktelen az idegen fül.
Manapság a média csinál egy gyereket, azaz egy csillagot, azért, hogy agyoncsépelje, megölje. Végül meggyászolja, mert ez is a só része.
Nem csak az vagy, akinek ismered magad. Az is te vagy, akinek mások látnak!
Egy sereg fotót kéne csinálnom. Rólatok, ahogy folydogáltok. A partról, ahogy marha szép. A szikláról, ahogy ott áll a hullámverésben és rezzenetlen. A virágokról, ahogy sokfélék. A hullámokról, ahogy riszálnak.
A szépség, ha üres, csak annyi, mint egy kép a falon. Különben is, képzeld el: leszeded róla a selyemruhát, a fél mázsa smukkot, a húszcentis vakolatot. Mi marad belőle? Valószínűleg csak egy zörgő csontváz.
Néha azért jusson eszedbe: az évek múlásával te is visszaadogatod a díszeidet. Ám ha közben lélekben gyarapodsz, nem érhet veszteség, mert e csinosságok vonzatai – szeretet… – megmaradnak, felkavarhatatlanná mélyülnek, más értelmet nyernek, és kiderül, sosem a külsőnek, hanem a teljes lényednek szóltak.
Ha valaki szomorú, szép sem lehet. A gondolatai is megszépítik vagy elcsúfítják az embert.
Giccs: az, ami túl szép ahhoz, hogy igazán szép legyen.
Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd.
Álom: éppen attól más, hogy merész, szabad, miként az ébrenlét sosem, hiszen elrejtett fiókok mélyére dugdosott képeket rángat elő; tör, zúz, ordít, megbosszulva a nappal fegyelmezettségét; megszínesíti a színtelent, a komisz varázsló.