A történelem egyik legkülönösebb vonása az, hogy semmi sem hal meg benne egészen. Csodálatos „survival”-ek, továbbélések és átütések vannak, régebbi kultúrák földalatti folyóként kanyarognak titokban, míg azután évszázadok vagy ezredek múlva ismét a napvilágra törnek.
A kiválóság, a tömegből való kiemelkedés már önmagában tragikus vétség. A világ a „szürke” emberek számára teremtetett. Az egyéniség lázadás.
Milyen független minden külső valóságtól az, hogy az ember boldog-e vagy boldogtalan
– Maga a halottaiba beteg. Meglátogatják, és elszívják az életerejét. Az orvostudomány itt nem használ.
– Akkor vigye haza a hagymakoszorút. Az én halottaimat nem lehet ilyesmivel távol tartani. Azok bennem vannak.
A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született.
A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz. A közeledés persze csak illuzórikus, mert a szerelem valójában eltávolít. A szerelem polaritás – a két szerelmes a világ két ellenkező töltésű pólusa.
Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.
Az angol újságok kezelését sosem tudtam megtanulni, úgy látszik, ahhoz születni kell, hogy az ember az angol sajtótermékeket olyan mikroszkopikus méretűre tudja összehajtani, mint ahogy ők szokták.